Tessék, ülj le. Kortyolj a kávédból, és mesélj, kérlek. Figyelek rád. Most már ugyan homályosodik a körvonal, a hátad mögötti, kiskalapos úrra csúszik a fókuszpont: háromszeretős vasárnapi kalandja érdekesebb nálad.
Hogy mondtad? Figyelek, persze, Miska, vagy nem, Gézánál tartunk... az életed nem halad, s a narancsszín még mindig nem áll jól, és te még mindig azt hiszed, hogy fiatalít...
Mindennapos élményünk az ilyen felszínes s mégis valamiért élettel telinek tűnő kávéházi beszélgetés. S belül akkora csend van...
Ezekkel az érzésekkel távoztam Váta Loránd Micsinyál maga rossz? című előadásáról. Csekély ötven perc alatt bejártam a mindennapi életem, és mégis csendben távoztam. Aztán leültem egy kávé mellé, végigfutott újra fejemben az előadás. Megborzongtam: ott volt körülöttem, még mindig, most is.
Az előadás bepillantásra ad lehetőséget oda, ahová naponta bejárunk: a kávéházba, az orfeumi idillek világába, egy bohókás, tiritarka és olykor gúnyos képet festve arról. Stux úr világa ez, pontosabban búvóhelye, mint mindnyájunknak. Itt szólal meg a dal, a sztepp, a versek színterén az élet melódiája is. Az életé, az ünnepé, amelyet keresünk. A tánc, a szerep, amit kifulladásig járunk. Naponta csöppenünk bele ebbe a táncba, ünnepnek véljük, és felvesszük ritmusát. A ,,táncparkett" mindenkié. Látjuk őket, figyelünk, csak éppen magunkra nem. Stux urak rejtőznek bennünk, mindent tudó kávéházi figurák, akik mások problémáját éneklik meg, látva a sorsot a társadalmi szerepek ripacskodása mögött. S mi magunk is ezt a kettős játékot űzzük, a mi magunk Stux urát is megfigyelik... Figyelnek a megfigyeltek.
...S ha nem lát senki, virágot szedünk. Levetjük a kiskalapot, a szteppcipőt, megtaláljuk a nyarat és az igazi ünnepet, ahol ,,kitágul minden szív, s kiömlik minden bor". Ahol nem kell figyelni, mert elmondjuk mi magunk sorsunkat. Igazi arcok és igazi gesztusok, értéktelenné téve az orfeumi idill képét, ünnepét.
Mégis örökösen tovább keresünk, fújjuk dalainkat, s elfújjuk a nyarat. Stux úr újra kalapot ölt, és táncol. Egyre fáradtabb, és egyre nehezebben vesz levegőt. Megbukik... utolsó táncát járja el, sokszoros energiával, felnagyított lépésekkel, Stux úr csak nő, nő és nő, szinte bekebelezi a ,,virágszedő" oldalunkat, de végül önmagában botlik meg. Hanyatt fekve tekint már ránk, kívülről a táncoló Stux úrra. Lelepleződtünk. Eltáncoltuk életünk utolsó melódiáját. Innen már csak távozni lehet, és emlékezni, csendben.
Én is távoztam, emlékeztem, és felidéztem. Ötven percben utazhattam be egy napomat. Váta Loránd segítségével táncolhattam körbe önmagam.
Szánkócska
