A polgármester leállíttatja a bontást (erre csak a megyei tanács illetékes irodája adhat engedélyt, nem elég a helyi községházán benyújtott kérés, meg is kell várni az arra érkező beleegyező vagy elutasító választ), a tulajdonos is elmondja álláspontját, próbálta felújítani, állítja, de éveken át küldték egyik hivataltól a másikig, hogy végül arra a következtetésre kellett jutnia, a ház valójában nem is az övé, így a sorsára hagyott épület szép lassan életveszélyessé vált, ha valakire ráomlik, akkor ugyan egy hivatal sem vállalja a felelősséget – na, itt azért álljunk meg egy szóra, két cseréplécet kicserélni, tíz cserepet feltenni, vagy akár egy bádoglemezt is, hogy a tetőn keletkezett lyukat eltakarja, és legalább állagában megmaradjon a ház, ehhez talán mégsem kellene a műemlékesek beleegyezése. Érthető is hát, meg nem is a tulajdonos viszonyulása, valóban nem könnyű egy műemléklistára felvett épület felújítása, temérdek az utánajárás, és a sok ügyintézésnél csak pénz kell több, de hát ahol a kellő akarat megvan, ott az eredmény is megmutatkozik –, és ezt Háromszék-szerte igazolják a példák, egy dálnoki kúria visszaállításához például addig talpalt az eredeti állapotért elkötelezett építő, míg megfelelő mennyiségű használt, hegyes végű cserepet tudott összevásárolni, azt rakták fel az épület tetejére, nem a régit jó esetben formájában utánzó mai gyártmányt. Persze – vagy inkább sajnos – rossz példát is sorolhatnánk, talán többet is a követendőeknél, az elfuserált munkák, a megrendelő kérésére elváltoztatott külalak, tájidegen anyagok használata szintúgy hozzájárul épített örökségünk eltűnéséhez, mint a tehetetlenség vagy a tehetősség hiánya miatti pusztulásra ítélés.
A magántulajdonban levő, műemléknek nyilvánított épületek sorsa talán kicsit jobban a figyelem középpontjába kellene hogy kerüljön. Az örökösöknek igen kevés esetben adatik lehetőségük szakszerű felújíttatásra, legtöbb esetben igyekeznek is szabadulni az egy idő után valóságos nyűggé váló hagyatéktól, a kiárusított múltat azonban akkor sem tudják lelki belenyugvással feldolgozni, ha a szépen helyreállított nagyszülői ház előtt vezet el útjuk. Ami ritkább eset, ha a helyi közösség tulajdonába kerülhet ama örökül hagyott épület. Talán a nagybaconi árkádos házat is megvásárolta volna az önkormányzat a korábbi polgármester idején, de a vételárban nem tudtak megegyezni. Az S. O. S.-levelet szerteküldő Demeter Zoltán felemlít egy másik erdővidéki példát is, a Bölöni Farkas Sándor szülőházáét, melyet – ezt nem a segélykérő levélből tudom – évtizedek óta szeretne megvásárolni a bölöni önkormányzat, időnként tárgyalnak az örökösökkel, akik számosan vannak, az egyeztetéseknek így se vége, se hossza. Gazdátlanul áll a szerény kis lakóház, mint egyébként megannyi más kultúrtörténeti múltja okán értékes épület is, tulajdonosaik el is adnák, meg nem is, aki igen, jó árat remél érte, aki nem, még nagyobb ajánlatra vár – és ezzel el is érkeztünk a lényeghez. Végtelenül elanyagiasodott világunkban a közért való cselekvés divatossá lett ugyan, de csak külsőségekben, ha annak lehetősége merül fel, miből lehet pénzben számolható hasznot húzni – és most maradjunk csak az örökül kapott ingatlanoknál –, a bukaresti vásárló pár euróval nagyobb ajánlata többet nyom a latban, mint a helyi önkormányzat szerényebb, de végül a közösségnek hasznot hozó lejlehetősége. És ez is csak abban az esetben, ha a helyi közösség vezetője felvállalja a pályázás terhét, az időrabló, de olyannyira szükséges lobbizást, az évekig elhúzódó építkezést és a majdani élettel való feltöltést is. Mert erre is van ellenpélda, mondhatnám a község nevét, ahol a polgármester nem kíván foglalkozni egy valóban nagyon romos állapotban levő, valamikor a 18. század végén, a 19. század elején épült házzal – holott a megvásárlás lehetősége nem költségvetése terhére felajánlatott.
Rávillantás ez az írás csupán épített örökségünk egy jelentős részének állapotára, a felsorakoztatott példáktól eltérőek még számosak, az S. O. S.-levél azonban elindíthatna végre egy folyamatot: a tudatos jövőtervezését. Az S. O. S. segélykérő kiáltás a mentsétek meg lelkünket szavak angol rövidítéséből keletkezett. Nekünk a múltunk a lelkünk.