És akkor mi van – kérdezhetik sokan –, mi közünk hozzá? Igaz, a hír kapcsán akár arra is lehet gondolni, igen, tudtunk róla. Egyrészt, mert ez már régi társadalmi probléma, másrészt, amikor nagyon régen Sepsiszentgyör­gyön, Székelyföld kulturálisnak mondott fővárosában még magyar–román dokumentumfilmfesztivált is tartottak, egy bukaresti produkció megrendítő képsorokat mutatott a mély­ben élő szipuzókról, gyermekekről jobbára.
Na és, mi közünk hozzá?
A mostani híradásból az is kiderül, a „föld alatti pokol” lakói sokan egykori állami gondozottak, árván maradt gyermekek, akik a rendszerváltás után, illetve felnőttként az utcára kerültek. Mindennapos náluk a droghasználat, annak ellenére, hogy van, akinek gyermeke született időközben – és ilyen körülmények között nő fel. Így élnek ők, a mélyben lakók. A Channel 4 oldalán fotók is láthatók, például a „csatornavilág” bejárata: éppen egy vasútállomás melletti lyukon át másznak be a föld alá. A brit tudósító szerint az itt élők napja rendszerint délután kezdődik, akkor térnek magukhoz és bújnak elő a föld alól. Az egyedi alvilág főnökét, aki a forgatást is engedélyezte, Bruce Lee néven emlegetik.
De hát mi közünk a bukaresti, mélyben élő emberekhez? Hiszen itt nálunk, Sepsi­szent­györgyön, Háromszéken csak hajléktalanok éldegélnek. Miért kellene figyelnünk a fővárosi csatornavilág embertelen körülmények között tengődő furcsa lényeire?
Hát, talán azért, mert a mélybe csúszás kezdeti pillanata független tértől és időtől. Bármikor, bárki elindulhat a lejtőn. Vagy – és ez még kilátástalanabb látlelet – az esélytelenség, illetve az a léthelyzet, amikor szinte lehetetlen a felkapaszkodás, ugyancsak nem kizárólagosan tőlünk távoli vidékeken jelentkezik. Igen, Sepsiszent­györgyön egy hajléktalan, borostás férfi csak ül a parkban egy padon, mellette cókmokjai. Ül és néz csendesen, nap mint nap. Ül és néz. Csak ennyi.
Talán annyi közünk mégis lehet a bukaresti csatorna embereihez, hogy miközben jövőnket színezzük, tudomásul vesszük: a mélyben is van élet.