Hogy ki gondolta volna 17 évvel ezelőtt, 1997-ben, hogy az akkor frissen induló Székelyföld 200 számot fog megérni, ma már örökre titok marad. Feltehetően nem sokan, ugyanis abban az időben mi (maradjon titok, hogy ez kiket takar) fiatal titánokként még egyáltalán nem gondolkodtunk ilyen kérdéseken. Egyébként is mi az az idő, minek zaklatni minket ilyesmivel?
Egyedül Ferenczes Istvánból nézem ki, hogy alapító főszerkesztőként és élete derekán lévő íróként léteztek olyan perverz gondolatai, hogy a mostani ünnepségen is részt akar venni – szóval Ferenczesből kinézem, hogy keverte nagyon, mint Piszkos Fred a málnaszörpöt. Merthogy nemigen lehet azt másképpen megmagyarázni, hogyan gyűjthette maga köré oly rövid idő alatt a mai középnemzedék az akkori ifjak krémjét: először Molnár Vilmost és György Attilát, majd Fekete Vincét és Lövéteit.
Szóval megjelent a Székelyföld, és valami elkezdett – mintha – változni mindenfelé a Székelyföldön (de ez nem biztos, lehet, csak a szemem káprázik). Kezdett nem szitokszó lenni, ha az író székely (merthogy volt idő, amikor az volt), s később kezdett nem olyan nagy vasziszdász lenni, ha a szerző akármilyen téren letér egy cseppet a kánontól, s olyan gondolatok közzétételét engedi meg magának, amitől komolyabb helyeken mereven elzárkóznak, nem azért, mert a szerző netalán nem brillírozna, hanem mert hogyan is gondolhat ki ilyesmit, s hogyan is gondolhatja, hogy ők kiadják (elvégre decencia, illendőség is van a világon)?
Na, szóval a Székelyföld ezeket kiadta, s csóválják csak a fejüket szakfolyóiratok szigorú szerkesztői, nem dőlt össze a világ, sőt, az is lehet, új világok teremtődtek, mert nem volt, aki időnap előtt földbe döngölje azokat, még palánta korukban (elnézést a képzavarért, miszerint a világ egy palánta, valószínűleg tudat alatt virágra gondoltam).
Székelyföld jobb helyein életük első 18 évében az ifjak intenzív elmevívó kurzusokon vesznek részt, mint a japánoknál a szamurájok. 18 évesen az ifjút, ha nem tud megfelelni akármilyen kérdésre, de nem csak úgy, hogy na, hanem úgy, hogy nanana, sziklafokról a mélybe taszítják, legfeljebb sajnálják, hogy ez a mélység manapság alig éri el az ötven centimétert.
Lehet, hogy erről szólt a folyóirat első 17 éve is: hogy a nagy reményű lap megtanult elmevívni, és csak ezután következik a nagy durranás, amikor ifjú palántánk, most már mint mély gyökerű és izmos növény, felveszi a harcot a szálkásfajtájúak vaskalapos rendjével?
Tehát a nagy kérdés nem az, ami volt, hanem az, hogy újabb 200 szám elmúltával az akkori öregek – Lövétei, Fekete, Molnár, György – vajon miről tudnak beszámolni. Reméljük, nem kell azt mondanunk legyintően, esetleg balra kisercintve, hogy na, ők sem változtatták meg a világot...
