1. A projekt. Elmenni egy – lehetőleg ismeretlen – városba. Körülnézni, járni-kelni az utcákon, beszélgetni emberekkel, az utcaseprőtől a polgármesterig minél többel. Két héten át. És aztán a felgyűlt élményanyagból írni egy színdarabot, azt ott helyben megrendezni, előadni.
Nagyon-nagyon jó ötlet az Ana Mărgineanu színházi rendező kezdeményezte, majd Ştefan Peca dramaturggal közösen kidolgozott projekt, gyönyörű kihívás a gyakorlatilag határtalan játékot magában rejtő végtelen lehetőséggel. Amit a valóság nem gátol, nem gátolhat, hiszen a művészet a művész értelmezésében látott-láttatott tükör.
De vajon elég-e két hét átérezni egy város lüktetését? Megismerni múltját és jelenét, embereit, érzéseiket, viszonyulásaikat, elég-e két hét megismerni egy város idegszálainak szövevényét, netán egy, a beleszületettől eltérő kulturális környezetet? Innen fogva már nemcsak kihívás, de felelősség is a projekt, hiszen a város lakója kíváncsi, miként látják őt az idegenek, hogyan látja ő magát az idegenek által szeme elé tartott tükörben: ráismer-e önnönmagára, akár átrajzolt képmására, vagy épp oly ismeretlen marad a róla alkotott, majd a színpadon viszontlátott kép, akárha idegen bolygóra csöppenne álmában.
2. A színdarab. A projekt ismeretében igencsak furdalja az ember oldalát, milyennek láthatta városát az ilyen céllal már nem egy helyütt – Nagybánya, Piatra Neamţ és Târgovişte után került sorra Sepsiszentgyörgy – járt alkotópáros. Erre a színdarab román nyelvű és annak magyar fordítását (erre az esetre lenne érvényes a ferdítés szó: a színházi nyelvezettel amúgy nagyon jól megbirkózó fordítónak nem ártott volna egy magyar nyelvet jobban ismerővel is átnézetnie a szöveget) is tartalmazó kötet előszavában Ştefan Peca megadja a választ: „Nagybánya után egy újabb multikulturális központ, Szentgyörgy, a székelység fővárosának tartott város, ahol három etnikum él (magyar, román, roma). Szentgyörgyön felfedezni véltünk egy történelmi, de mai művelődési eseménydús várost, művészetet kedvelő emberekkel, akit lakói az ország egyik legbiztonságosabb városnak tartanak, természetközelben, szennyeződés nélküli helynek, ahol nyugodt milliőben nevelhetik gyermekeiket és amelyik 30 km-re fekszik Brassótól. A lakósághoz intézet kérdésünk így szólt: Mi az ami nem hiányozhat egy előadásból ami... Majdnem mindenki azt felelte, hogy az etnikumok közötti együttélés, de nem úgy, ahogy politikusaink hangoztatják a tévében. Olyan város ahol még nagy a művelődésfogyasztás, habár a gazdasági helyzet nem a legrózsásabb.“ Viszonylag jó benyomást tettünk tehát a városunkat színpadra vinni szándékozó alkotókra, illetve viszonylag helyes képet alkottak ők is rólunk.
3. A történet. A város megismerését követő lépés a figurák megalkotása, a keret megadása szereplésükhöz. Ismét idézet Ştefan Pecától: „A történetek hősei az itteni etnikumok egy-egy képviselője, egy vegyes, magyar-román házaspár és egy Őrkői lány, sajátos kulturális háttérrel, beleértve a helybeli legendákat, történelmet, nyelvet.“ A történet vezérszála dióhéjban: Rareş Manole, a férj megszállott fényképész, aki nemcsak portrékat készít, de a lefotózott embereknek egy kérdést is feltesz, így próbálva megismerni gondjaikat, vágyaikat. Valamikor készített egy rossz minőségű felvételt egy lányról, akit azóta is keres: szeme a lánytestvéréé, ki pont úgy nézett, mielőtt valami történt vele (hogy mi, az nem derül ki, de nem is lényeges). Felesége, Henrietta (nem éppen tipikus magyar név) tanár a Váradi József-iskolában, egy iskolai szünetben meglátja a férje által keresett lányt, Ötvös Izabellát. Elmennek együtt lakásukra, a szentgyörgyi „berlini fal” melletti tömbházba a fotó elkészítésének szándékával, aztán a lány anyjával, Ötvös Andreával (hát ez sem gyakori keresztnév az Őrkőn, főképp a középgeneráció körében) folytatott beszélgetésük úgy alakul, hogy – a feleség egy spontán ötletére – alkalmazzák Bellát gyerekeik, Eszter és István felvigyázójaként. Bella tehát bejáratos lesz Szemerja negyedi lakásukba, állandó anyagi gondjaikat elmondja Rareşnek, aki mindig ad neki pénzt. Csakhogy időközben a családapa munkanélkülivé válik, a jótékonykodás viszont már nem szenvedélye, de kényszere lesz, minden pénzüket a rászorulóknak adja, közben saját számláikat nem fizeti, és még felesége családi ékszerét is ellopja, pénzzé teszi. Azok szemében viszont, akiken segített, valóságos szentté válik. Nyilván, családi élete tönkremegy, megindul a züllés útján, felesége nem érti, mi történik vele – hogyan is, hiszen azt sem mondja el neki, már rég kirúgták a Diószegi konkurenseként létrejött kenyérgyárból. Hogy sorsuk hogyan alakul tovább, nem lenne nehéz kitalálni – ezt a szerző mégis a nézők döntésére bízza. És itt jönnek be a képbe a labdák: ezek színpadra dobásával ugyanis a publikumnak három alkalommal is lehetősége adódik beleszólni a történet irányításába. Persze, naiv a néző, ha azt hiszi, bármit is sikerül kiprovokálnia: a darab szerzője minden sorsirányítási lehetőségnek leírja a folytatását, ilyenformán a széksorokban ülőket becsapja, hiszen míg azok azt hiszik, hatalom van labdát bedobó kezükben, valójában csak bevonja őket a játékba. A mesterséget nagyon jól ismerő és nagyon jól alkalmazó színpadi szerző Ştefan Peca, a történet bonyolításán, a mellékszálak szövésén, az iróniával tűzdelt, kiszámítottan adagolt komikumon és drámaiságon túl ez is bizonyítja tehetségét.
4. Az előadás. A jó színpadi szerzőhöz hasonlóképp jó rendező társul Ana Mărgineanu személyében, az interaktív színház egész sor kelléktárát bedobja, mozgalmas játékot alkotva, ötletes megoldásokkal színesítve az előadást. És a színészi játék sem marad el az elvárásoktól, bár kiemelkedő, csillogó alakításokra nem ad lehetőséget a darab. Tulajdonképpen jó mesteremberek összterméke A szentgyörgyi szent. Olyan, akár egy mutatós kanapé a boltban, hibátlan fa a kerete, szépen csiszolva és lakkozva, szép a huzat is rajta, ránctalan a felvarrása, tengerifű derékalja is egyenletesen elsimított, az ággyá való átalakításkor a kihúzása is olajozottan, egyenletesen működik, valamiért mégsem szívesen vinné haza az ember. És nem azért, mert ára nem elérhető vagy az ajtón nem férne be. Hanem, mert elgondolkodik rajta: valóban erre vágyott?
