Lészen ágyú!
Még a zaj el sem csitult, mikor Kis János lelkendezve kiáltott Gábor Áron felé az emberek feje felett:
– Gábor Áron testvérem, miért dolgoznék kend Hermányban? Az igen messze van. Én idevaló mesterember vagyok, nevem Kis János. Jó nagy harangöntőműhelyem van az Olt utcában, öntsük az ágyúkat az én műhelyemben!
– Ne búsuljon semmit, Kis uram, itt öntjük majd az ágyúgolyókat meg a puskába való golyóbisokat – válaszolt Áron, s szíve megtelt melegséggel és örömmel.
– Földi – kiáltotta most egy tagbaszakadt, középkorú férfiú, akinek az öltözetén meglátszott, hogy iparosember. – Öntsünk ágyút az én műhelyemben, Kézdivásárhelyt. A fülei vas nem olyan jó, mint a bronz. Nekem van még rezem, öntsük nálam az ágyúkat.
– Megcsináljuk, Túróczi uram – felelt Áron barátsággal, mert hírből ismerte már Túróczi Mózest, a vásárhelyi rézöntőmestert. – Megcsináljuk Hermányban is, Fülében is, Vásárhelyt is.
Fiatal, húsz-huszonegy évesnek látszó mesterlegény állott fel Túróczi mellől.
– Én Pais Antal kerekessegéd vagyok Kézdivásárhelyről. Én csak annyit mondok, hogy az ágyúhoz a talpat s a kereket én vállalom.
Gábor Áronnak könnybe lábadt a szeme.
– Főtiszt urak! – kiáltotta elcsukló hangon. – Lőport kell szereznünk mielőbb!
– A lőport ne búsulja kend – hangzott egy rekedtes hang az ajtó közeléből, s ráncos képű, naptól-széltől cserzett bőrű, sovány, szíjas ember állott fel. Lehetett vagy hetvenéves, de jól bírta magát.
– Szacsvai András vagyok Esztelnekről – mondta. – Csak azt akarom mondani, hogy én a fiammal, Jánossal eddigelé es magam készítettem a lőport a vadászpuskámba, akárki megmondhatja, hogy igaz-e.
– Igaz, igaz – erősítették többen.
– Olyan puskaport csináltam nemrég, hogy golyó nélkül es megöli a medvét. Nohát, Zágonba lehetne szerelni egy lőpormalmot s igen egyet Vásárhelyt. Én, ha kell, ott leszek, csinálok puskaport eleget, csak salétrom legyen.
– A gyutacsot se búsulja, földi – szólt újból Túróczi uram. – Van Vásárhelyt egy örmény patikárius, Gabriján József, az a minap széjjelszedett egy osztrák gyutacsot, másnap éppen olyant csinált, ha nem jobbat.
– Álljunk meg egy szóra, emberek – hűtötte le a lelkesedést a hitetlenkedő Dobay. – Mi lesz, ha Gábor Áron mester nem tudja megönteni az ágyúkat?
Túróczi nyomban felállott.
– Megcsinálja, ezredes uram, megcsinálja. Higgyenek neki az urak, higgyenek neki, földiek. Becsületes ember, igazmondó ember. Nagy híre van mifelénk. Móduvában olyan cséplőmasinát s mindenféle egyéb gépezetet csinált, hogy csudájára jártak a népek.
Gábor Áron csak a szeme villanásával köszönte meg Túróczinak az elismerő szót, azután a nép felé fordult:
– Lesz minden, csak akarni kell. Lehet, hogy az urak inkább feladnák Háromszéket…
– Aki ma feladásról beszél, honáruló! – kiáltott bele Gál Dani, s több száz torok felelt rá: „Úgy van, úgy van!”
Most felugrott egy Andrási András nevezetű rétyi határőrkatona, immár nem fiatal ember, és így kiáltott:
– Nem adjuk fel Háromszéket! Mü, határőrkatonák immár megelégeltük ezt a nyomorult szolgálatot, mely nyolcvan esztendeje nyomja a székelység vállát. Itt az ideje, hogy megszabadítsuk magunkat a katonai járomtól. Nem akarunk többet a császárnak szolgálni, elég volt. Ne rángassanak münköt kényük-kedvük szerint mustrára, ne hurcoljanak minden esztendőben gyakorlatra. A puskákat nem adjuk vissza, nyolcvan esztendő alatt kiszolgáltuk az árukat, megvédjük magunkat vele.
– Nem szolgálunk többet! – hasította végig a termet egy kiáltás az ajtó mellől.
– Szolgáljanak a primorok, a főrangúak helyettünk, mi megtettük a magunkét! – hangzott átellenből egy másik határőr szava.
– Vigyék a primorokat katonának! – toldották meg többen.
– A primorok – folytatta Andrási – megvetik a rabigába görbesztett katonaságot, s nem átallják vagyonából is kifosztani.
Foglalásokat tesznek a mezőkben s havasokban. Farkas támad úgy a bárányra, miként a primorok reánk. Katonáskodjanak ők, vagyonunk megrablói.
– Véres bosszút érdemelnek! – szólt bele valaki.
Most egy hidvégi jobbágy ugrott fel. Szeme szikrákat vetett, nyelve akadozva dobta ki a forró szavakat:
– A határőrkatonáknak igazuk vagyon. Nagy az ő sérelmük, de mégis százszor elébb vannak, mint mi, jobbágyok. Osztáskor fűből, fából egy egész részt kapnak, mi csak felet... Joguk van erdőhöz, legelőhöz, s ha jogtalanság éri őket, van hová panaszt tegyenek, tisztjeik megvédelmezik őket. Dobay ezredes úr is nem egy határőrnek igazította el a dolgát, de hová forduljon a szegény jobbágy a panaszlevelével? Pereltünk, kérvényeztünk, istáltunk eleget, mégis a gróf úrnak lett igaza mindég. Hidvégen Mikó István úr húsz éve hogy elragadta a Dávid János, a Süket Márton telkét, máig sem tudta visszaperelni egyik sem.
– Tőlem is elvett egy irtványos darabot – kiáltotta egy árapataki jobbágy. – Öt esztendeig ástam a gyökeret, míg az erdőt kiirtottam. Mikor termővé tettem a ciherest, akkor ragadta el tőlem. Még a munkám bérét sem fizette meg. Azt mondják, most immár szabadok vagyunk, de föld nélkül mit csináljak?
– Engem Mikó Miklós úr tíz éve hogy kitaszított a telkemből – állott fel Bartos József mikóújfalusi zsellér –, pedig a házam magam építettem, a saját kezemmel. Odavetett nekem 220 forintot becsűsummaképpen, de az erdőirtásért egy krajcárt sem adott.
– Adják vissza az uramot! – kiáltotta egy ijesztően sovány asszony, a bodoki Sorbán József özvegye. – A gróf úr prefektusa, Gál Miklós úr hasba lövette az uramot, mert nem akarta szegény kiakasztani az ekét a földecskénkből, hat gyermekkel özvegyen maradtam!
– Erősdön a gróf úr felfogta a közerdőt – kiáltotta egy erősdi jobbágy, s az árapatakiak, hidvégiek, bikszádiak vele együtt kiáltották:
– Nálunk is azt tette!
Mint vihar előtt, mikor a szél zúgatja a fákat, úgy morajlott az egész terem. A bizottmányi urak aggodalmasan hajoltak egymáshoz, Horváth Albert a tehetetlen dühtől elsárgulva összehúzott szemmel ült a helyén, Berde, Dobay suttogtak.
– Ugye megmondtam, ez lesz a vége! Lázadás, kész lázadás!
– Tenni kellene valamit, levezetni a vihart, miként azt Berzenczey és Séra György tette Agyagfalván.
– Várjunk még, ki tudja, a véletlen mely fordulatot vet.
Gábor Áron mostanáig hang nélkül figyelte a felszólalókat. Mint mikor felhúzzák a zsilipet a malomárokban, s a víz reázúdul a kerekekre, úgy ömlött a panasz az emberekből, de nemcsak a panasz, hanem a gyűlölet s a bosszúvágy is.
A hidvégi ember elkiáltotta magát:
– Egy életünk, egy halálunk, ne hallgassunk többet az urakra, csak bajt zúdítanak reánk.
Gábor Áron a terem közepébe nyomakodott, felállt egy padra, nagyot kiáltott, hogy mindenki felé forduljon:
– Emberek! A primorok ellenségeink, a főurak nemkülönben, még most is vesztünkre törnének, ha engednénk, pedig a német saskeselyű szívünket marcangolja. Ha Háromszékből kitakarítjuk Puchner katonáit, elbánunk azokkal is, kik a vérünket szívták mostanáig. Isten legyen irgalmas az árulóknak, tőlünk ne kívánja senki, mert mi, határőrkatonák, jobbágyok, zsellérek eleget szenvedtünk… Hosszú rabság után most kezdünk emberséges életre virradni, nem adjuk olcsón a szabadságunkat!
– Nem adjuk fel Háromszéket! – zengett a Gál Dani kiáltása.
– Mi, diákok, mind ott leszünk Gábor Áron ágyúi mellett! – csengett egy fiatal hang, a Nagy Sándoré.
– Ha tüzérek kellenek, itt vagyunk mi, diákok! – lépett elő Bodola Lajos mérnökjelölt, Nagy Sándor barátja.
Gábor Áron mosolyogva intett a két diáknak:
– Tudom, testvéreim, hogy két lelkes diáktüzér többet ér száz osztrák módra nevelt határőrkatonánál...
Gál Dani lépett most az asztal elé. Szavait a bizottmányhoz s a gyűléshez intézte.
– Addig ma ne oszoljunk szét, míg ünnepélyesen esküt nem teszünk itt mindannyian, hogy a General Commando szavára hazulról ki nem lépünk, de a Honvédelmi Bizottmány rendeletére azonnal mindenre készek vagyunk, az egy feladást kivéve. Háromszék nem támad, de védekezik körömszakadtáig. Ezért állíttassék nemzetőri lábra az egész lakosság. Kormánybiztos úr, sürgősen meg kell írni Daniel Gábor bardocszéki királybírónak, hogy Gábor Áron mester felhatalmazást nyert a hermányi s a fülei vashámor használatára.
Gál Dani szavaira a tollvivő jegyző nyomban hozzálátott a meghatalmazás fogalmazásához. Gábor Áron intett a kezével, hogy szólni kíván.
– Háromszék népe! – mondta, s hangjában megindultság remegett, s gyújtó tűz lobogott. – Keljetek fel mind, álljunk bé a forradalom zászlaja alá!
– Ott leszünk! Megvédjük Háromszéket!
Mi leszünk a katonák, mi leszünk az ágyúöntők, a tüzérek, minden leszünk, ha kell! Mindenki adjon, ami tőle telik: pénzt, rezet, élelmet, s ha úgy fordul, a vérit is. Akkor lészen ágyú, lesznek tüzérek, s megvédjük a nép szabadságát.
– Éljen Gábor Áron! Éljen a szabadság – zengett a nagyterem, s falai visszhangozták a kiáltást. Akik a piacon várakoztak, meghallották, átvették és tovább adták azoknak, akik otthon maradtak a falukban. Így szállt a kiáltás végig Háromszéken, mint a szélvihar, ha nagy idő készül.
(folytatjuk)
