Ebben Albert Camus: A magyarok vére francia, magyar, angol és német változata mellett publikáltuk John F. Kennedy, az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1960. október 23-án – a magyar forradalom kitörésének negyedik évfordulóján – megfogalmazott Nyilatkozatát, az orosz felsőház a forradalom 50. évfordulóján tolmácsolt bocsánatkérését, XVI. Benedek pápa 50. évfordulóra küldött üzenetét, az Európai Parlament állásfoglalását a magyar forradalom 50. évfordulójáról és annak történelmi jelentőségéről, José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnökének a magyar Parlamentben az 50. évfordulón elhangzott beszédét magyar és angol nyelven.
Az említettek közül a legkevésbé Kennedy elnök nyilatkozata és az orosz felsőház bocsánatkérése ismert. Az amerikai elnök a magyar nép és nemzet egészének szabadságvágyát emelte kivételes reflektorfénybe: „Az amerikaiak soha nem fogják – egyetlen fórumon, egyetlen szerződés nyilatkozatában, sem szóval, sem gondolatainkkal – elismerni a szovjet uralmat Magyarországon. Magyarország nem érzelmi vagy politikai alapon követeli a függetlenséget és a szabadságot. Ez a követelés mélyen gyökerezik történelmében, kultúrájában, törvényeiben. Bármilyen báb-kormányt tartanak fenn, nem hisszük, hogy ezt a követelést feladnák.” (Kiemelés – T. Z.)
Ez a kivételes elnöki elismerés bennünket, erdélyi magyarokat és székelyeket is piedesztálra emel. Mint ahogyan az orosz felsőház bocsánatkérése azoknak a romániai magyaroknak és a börtönökben velük együtt szenvedő románoknak is szól, akiket kivégeztek, meghurcoltak, akik a különböző megsemmisítő munkatáborok poklaiban szenvedtek: „…a tisztesség és a méltóság érzésétől áthatva, lelkünkben erkölcsi felelősséget érzünk múltunk egyes fejezeteiért, és reméljük, hogy a mai magyar társadalom méltányolja sajnálatunk őszinteségét azzal kapcsolatban, ami 1956 októberében-novemberében Magyarországon történt.” Az elismerés, a bocsánatkérés egyformán szól a szovjet tankokat Molotov-koktéllal levegőbe röpítő pesti srácoknak, a kétszázezer fős, állig felfegyverzett szovjet hadsereggel szembeszálló gyerekeknek, fiatal lányoknak, az őket féltő szeretettel óvó, a harci cselekményektől távol tartani akaró, de végül a gyerekeik akaratába beletörődő édesanyáknak, az utcán elföldelt névtelen hősöknek, de azoknak is, akik Magyarország határain túl – magyarként – ugyanúgy éreztek, mint anyaországi sorstársaik.

Erdély-szerte
A legelső szervezkedési kísérlet Ko­lozsváron, a Ion Andreescu Kép­ző­mű­vészeti Főiskolán zajlott, ahol 1956. október 24-én Mátyás király szülőházában, a Lovagteremben a máréfalvi születésű Balázs Imre VI. éves festőművész-hallgató vezetésével megpróbálták létrehozni a legfelsőbb pártvezetés által – nemzetközi nyomásra – szorgalmazott ideiglenes diákszövetséget. A budapesti százezres diákfelvonulás hatására a diákszövetségi gyűlés váratlan fordulatot kapott: először vitatták meg az egyetemi autonómia kérdését, és kijelentették, hogy az orosz nyelv, a marxizmus tanulása legyen fakultatív. A Securitate felfegyverzett különítményei körbezárták az épületet, a gyűlésen résztvevők jelentős részét a későbbiek során hadbíróság elé állították. Miközben a világ a magyar forradalom győzelmének eufó­riájában élt, Ko­lozs­váron 1956. október 25-én reggel letartóztatták, majd gyorsított eljárással hét-hét év börtönbüntetésre ítélték Balázs Imre festőművészt és a bolgár származá­sú Tirnován Vid szobrászművész-hallgatót. A magyar forradalom megtorlása is valójában Erdély­ben kezdődött. A  második szervezkedésre Szovátán került sor: Kelemen Imre elsőrendű vádlottat és hét társát – „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedés és tiltott fegyvertartás” vádjával – 1956. október 28–29-én tartóztatták le, majd 10 és 4 év közötti börtönbüntetéssel sújtották.

A baróti diákok
Miközben az erdélyi magyarok a rádiók híradásait hallgatva esténként arról beszélgettek, hogyan lehetne átszökni a román–magyar határon, hogy a magyar forradalmárokat segítsék, négy baróti gimnazista a nagyajtai Moyses Márton vezetésével 1956. november 11-én éjjel az ágostonfalvi vasútállomásról elindult, hogy valóban átszökjenek a zöld határon, s ha kell, fegyverrel a kezükben segítsenek a magyar forradalmároknak. Bíró Benjámin, aki jelenleg Orosházán él, és a Sepsiszentgyörgyön lakó Józsa Csaba 1956. november 13-án éjszaka Érkörtvélyesnél sikeresen átszökött a román-magyar határon, Moyses Márton és Kovács János pedig eltévedt és visszatért Barótra. A szovjet tankok és szuronyok segítségével hatalomra került Kádár-rendszer hamar rájött, hogy a határon átszökött két gimnazista erdélyi, és a Securitatéval tökéletesen együttműködve 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el az emlékezetes napot – Bíró Benjámint és Józsa Csabát átadták a román hatóságoknak. A két gyereket gyorsított eljárással hadbíróság elé állították, az előbbit három és fél, Józsa Csabát pedig három év börtönbüntetésre ítélték. Most találtam meg a teljes periratot, amely azért rendkívüli, mert egyedüli bizonyítéka annak, hogy csak az erdélyi fiatalok kísérelték meg a határon való átszökést, hogy közvetlenül részt vegyenek a forradalmi harcokban! A határon való átszökés értelmi szerzőjét, Moyses Mártont, 1960. november 22-én kolozsvári bölcsészhallgatóként tartóztatták le. A motozáskor megtalált öt vers és tanulmánytöredék alapján előbb hét, majd két év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Márton – nemcsak a politikai foglyok közül, hanem a jogtörténetben is egyedülállóan – azért, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle, a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal a kolozsvári börtönben levágta a nyelvét. Három, az emlékházban is látható cellatárs vallomása bizonyítja: micsoda lelki erőre volt szüksége ahhoz, hogy tettét végrehajtsa. A szabadulása után a saját szülőfaluját, Nagyajtát, s szülőházát jelölték ki kényszerlakhelyként. 1970. február 13-án, amikor Brassóban nem kapott munkahelyet, egy liter benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Talán a sepsiszentgyörgyi emlékháznak, az itt látható és Moyses Mártonra vonatkozó dokumentumoknak is köszönhetően sikerül elérni, hogy Moyses Márton nevét egy sorban említsék a cseh Jan Palachéval és a budapesti Bauer Sándoréval.