Elődök hagyatéka
Kifeszített bőrre emlékeztető plakáton magyar felirat alatt rovásírás jelzi egy tömbház földszinti ajtaján, cipészműhely működik a kis lakásban. Mestere kedvesen fogadja a betoppanó látogatót, szakmájáról, annak múltjáról szeretettel és szívesen mesél. Az előző rendszerben a szövetkezeti rendelt osztályon, később kézzel készült cipőt előállító vállalkozásnak is dolgozott, saját műhelyét pedig több mint tíz éve nyitotta meg.
A negyvenes évei elejét taposó Józsa Áron apai dédnagyapja csizmadia volt Bibarcfalván, anyai ágon pedig szabómester is akadt felmenői közt.
– Úgy érzem, valamit átörököltem tőlük, csupán az fáj, hogy a szakmához tartozó szerszámok nem maradtak rám, de szándékom, hogy a rokonságtól visszavásároljam őket – vág bele történetébe. – A napi munkában ugyan nem használnám, de ha például csizmát kell készítenem, ahhoz szükségesek. Dédnagyapám tanítványa keze alatt szállott rám a szakma, amiért tulajdonképpen otthagytam a szaklíceumot. Nem bánom! Sikeresen felvételiztem ugyan, ám a vakációban felmerült, hogy cipésznek állok vagy szaklíceumba megyek. Én pedig a szakma mellett döntöttem, biztos volt a helyem.
Foglalkozás gyanánt már korábban is mes­terségekben gondolkodott – fodrász, szabó, cukrász –, úgy érezte, megvan hozzá a szükséges kézügyessége. És nem véletlenül.
– Mutatok valamit, ami ritkaság. Mi is magyar állampolgársági esküt tettünk, a család székely népviseletben jelent meg, amit én varrtam – mutat az ajtón sorakozó fényképekre. – Két kemény hónapi munkámba került. A gyerekeknek is ráncos csizmát készítettem, a feleségemnek pedig pirosat. A ruhák nem tökéletesek, tudom, mert kölcsönkértem mintának, nézegettem őket, sablont készítettem hozzájuk, úgy varrtam meg.
Jó mesteremberekre jellemző módon Józsa Áron is kitanulta szakmája csínját-bínját, nem túlzás hát,  hogy névjegykártyája cipész-csizmadiaként hirdeti foglalkozását. Székelyudvarhelyen például egy nyolcvanéves mestertől tanulta el a cipészcsiriz előállításának fortélyait. A ragasztóként használt anyag sok türelemmel, lisztből, vízből készül három-négy nap alatt, gyúrni kell. Mint mondja, ezt használták ragasztani régen is, egy csizmára valóhoz például két kiló lisztet kell felhasználni. Jó tulajdonsága a kereskedelemben forgalmazottal szemben, hogy újra meg újra felhasználható.
– Ezzel illesztem össze a bőrt, alakítom ki a ráncokat és a csizmaszár keménységét is, a talpat azonban gyári ragasztóval erősítem fel – jegyzi meg.

Miniatűr remekművek, apró lábbelik
Keskeny polcokon miniatűr csizmák sorakoznak – minden tekintetben pontos másai a sarokban várakozó, rendelésre készült daraboknak.
– Minden csizmához sámfa és kapta kell, hogy elkészüljön, a cipőhöz csupán kapta. Ezekhez is én készítettem a kisméretű kaptákat – magyarázza, miközben kezembe adja a piciny famakettet. Karaktercipőt, ezerráncú mellett varrott, gojzer-technikával készült birgerli és női csizmákat vesz elő, a legkisebb méretű, igényesen elkészített darab tenyérbe zárható, alig két és fél centiméternyi. Honfoglalás kori csizmát, szimmetrikus, egylábas kaptára készültet is szemügyre veszünk – hasonlót magyarországi ügyfélnek, de saját részére is készített már Józsa Áron, s most újabb rendelést kapott. Mint mondja, valamikor a cipészek a kaptát is maguk készítették, ő pedig sámfákat is farag míves csizmáihoz. Nemrég egy nyárádszeredai család bízta meg négy pár hagyományos csizma elkészítésével. Időigényes, precíz munka, csak a díszítésül szolgáló, fonott bőrzsinór három és fél órányi ténykedés révén kerül a csizmára. A Háromszék táncegyüttes kérésére korábban bocskort is varrt már, gyakran fordulnak hozzá cipőkészítésért, feljavításért is – legutóbb a Gábor Áron című előadáshoz kérték Áron mester segítségét.

Régmúlt idők, újkori mesterek
Csizmadia és cipész valamikor egymás riválisa volt, Józsa Áron szerint ugyanis a cipészek nagyobbra tartották magukat, mert finom munkát végeztek, ám valamikor az első lábbelikészítők a tímárok voltak. Elő­készítették maguknak a bőrt, és el is készítették a cipőt. A bőrérlelés mellett hasonló foglalatosságot űztek a vargák is, Mátyás idején aztán megjelentek a csizmadiák, ők is érlelték a munkájukhoz szükséges bőrt. Cipész- és csizmadiamesterség azonban a múlt században összeolvadt.
S hogy miben térnek el a mai lábbelik a hagyományostól? Az állatokat táppal etetik, így a bőr minősége sem ugyanaz, mint régen – jelenti ki Áron mester –, ezért az alapanyagokon is érezni a minőségbeli különbséget. Jelenleg Kézdivásárhelyről, a szomszédos Brassó megyéből, Magyarországról szerzi be a bőrt. Szerszámait vásárolta, készített is, de régi kollégáktól is örökölt, sőt, olyan is sorakozik köztük, mely azé a mesteré volt, akit dédnagyapja tanított. Ugyan­akkor hat cipészvarrógépet és három sza­bógépet is sikerült összegyűjtenie, egyikkel még dédnagyapja dolgozott.
Szűk órányit boncolgatjuk a mesterség titkait, s közben negyed óra alatt négyen is megfordulnak a parányi műhelyben. Elsőként egy hölgy kopog, három pár papucsot hoz, kisebb javítanivaló akad mindegyiken. Meséli, a cipész volt kolléganője – akitől szerszámokat is örökölt – ajánlotta, hogy ide jöjjön. Gyorsan megegyeznek az új cipőfelső árában, majd lábat mérnek, s mire a kuncsaft kifordulna az ajtón, újabb ügyfél, idős házaspár érkezik, szűk lábbelin kellene alakítani. Áztatással, nyújtással megoldható, egy hét múlva pedig meg is lehet próbálni – ajánlja a mester.
– Nagy a forgalom, ilyenkor, délelőtt szoktak jönni – mondja a cipész –, s jóformán be sem fejezheti gondolatát, a következő kuncsaft, régi ismerősként, már a kis műhely ablakán köszön be. Sürgős lenne a javítás, talpbetét is kell – Áron mester pedig ígéri, hét végén elvihető a fekete fűzős lábbeli. Ismét nyílik az ajtó, percek múlva már egy készülőfélben lévő, barna színű bőr cipőt próbál fel egy idős úr.
– Kitűnő! – nyugtázza elégedetten a vendég, így mester és megrendelője újabb találkozót beszélnek meg. Mint kiderült, vissza­térő és elégedett ügyfélről van szó, aki büszkén viseli a Józsa Áron által korábban készített ráncos csizmát is.
– Ha felhúzom, mindenki megfordul a csizmám után, lefényképeztek, amikor jöttem a templomból, még a pap is megcsodálta – mondja nevetve. Ezek szerint igaz, hogy más érzés kézzel készült cipőben járni.
Józsa Áron meggyőződéssel állítja, meg lehet élni az általa választott szakmából, munkája van – egy hónapja már hajnali órákban nekilát teendőinek, hogy időben elkészüljön –, ám az utánpótlásról borúlátóan nyilatkozik. Gyors számolás után kiderül, ma Sepsiszent­györgyön mindössze hat cipész dolgozik, és csupán egy fiatalabb nála.
– A legfontosabb, hogy betartsd azt, amit ígértél. Az ügyfelekkel ugyanakkor beszélgetni is kell, mindenki elmondja a bánatát, búját. Meghallgatom őket, hiszen lényeges, hogy megmaradjon a jó viszony – mondja. Utolsó kérdésemre tömören válaszol: szereti foglalkozását, és tulajdonképpen minden szakmát szeretni kell, csak így érdemes dolgozni.