Kis rekeszekben sorakozó faszegek, tégelyekbe osztott ragasztó, színes bőrdarabok – gyermekkorom kedves emléke egy sepsiszentgyörgyi néhai cipészműhely látványa, illata. Negyedszázaddal ezelőtt még hatalmas teremben sorakozó asztalok mellett űzte a mesterséget több nemzedék, ma már alig foglalkoznak lábbelijavítással a városban. Józsa Áron több mint két évtizede döntött a jó kézügyességet is feltételező szakma mellett, miközben jobbára feledésbe vesző mesterség, a csizmadiaság rejtette szépséget, lehetőségeket is felismerte.
Elődök hagyatéka
Kifeszített bőrre emlékeztető plakáton magyar felirat alatt rovásírás jelzi egy tömbház földszinti ajtaján, cipészműhely működik a kis lakásban. Mestere kedvesen fogadja a betoppanó látogatót, szakmájáról, annak múltjáról szeretettel és szívesen mesél. Az előző rendszerben a szövetkezeti rendelt osztályon, később kézzel készült cipőt előállító vállalkozásnak is dolgozott, saját műhelyét pedig több mint tíz éve nyitotta meg.
A negyvenes évei elejét taposó Józsa Áron apai dédnagyapja csizmadia volt Bibarcfalván, anyai ágon pedig szabómester is akadt felmenői közt.
– Úgy érzem, valamit átörököltem tőlük, csupán az fáj, hogy a szakmához tartozó szerszámok nem maradtak rám, de szándékom, hogy a rokonságtól visszavásároljam őket – vág bele történetébe. – A napi munkában ugyan nem használnám, de ha például csizmát kell készítenem, ahhoz szükségesek. Dédnagyapám tanítványa keze alatt szállott rám a szakma, amiért tulajdonképpen otthagytam a szaklíceumot. Nem bánom! Sikeresen felvételiztem ugyan, ám a vakációban felmerült, hogy cipésznek állok vagy szaklíceumba megyek. Én pedig a szakma mellett döntöttem, biztos volt a helyem.
Foglalkozás gyanánt már korábban is mesterségekben gondolkodott – fodrász, szabó, cukrász –, úgy érezte, megvan hozzá a szükséges kézügyessége. És nem véletlenül.
– Mutatok valamit, ami ritkaság. Mi is magyar állampolgársági esküt tettünk, a család székely népviseletben jelent meg, amit én varrtam – mutat az ajtón sorakozó fényképekre. – Két kemény hónapi munkámba került. A gyerekeknek is ráncos csizmát készítettem, a feleségemnek pedig pirosat. A ruhák nem tökéletesek, tudom, mert kölcsönkértem mintának, nézegettem őket, sablont készítettem hozzájuk, úgy varrtam meg.
Jó mesteremberekre jellemző módon Józsa Áron is kitanulta szakmája csínját-bínját, nem túlzás hát, hogy névjegykártyája cipész-csizmadiaként hirdeti foglalkozását. Székelyudvarhelyen például egy nyolcvanéves mestertől tanulta el a cipészcsiriz előállításának fortélyait. A ragasztóként használt anyag sok türelemmel, lisztből, vízből készül három-négy nap alatt, gyúrni kell. Mint mondja, ezt használták ragasztani régen is, egy csizmára valóhoz például két kiló lisztet kell felhasználni. Jó tulajdonsága a kereskedelemben forgalmazottal szemben, hogy újra meg újra felhasználható.
– Ezzel illesztem össze a bőrt, alakítom ki a ráncokat és a csizmaszár keménységét is, a talpat azonban gyári ragasztóval erősítem fel – jegyzi meg.
Miniatűr remekművek, apró lábbelik
Keskeny polcokon miniatűr csizmák sorakoznak – minden tekintetben pontos másai a sarokban várakozó, rendelésre készült daraboknak.
– Minden csizmához sámfa és kapta kell, hogy elkészüljön, a cipőhöz csupán kapta. Ezekhez is én készítettem a kisméretű kaptákat – magyarázza, miközben kezembe adja a piciny famakettet. Karaktercipőt, ezerráncú mellett varrott, gojzer-technikával készült birgerli és női csizmákat vesz elő, a legkisebb méretű, igényesen elkészített darab tenyérbe zárható, alig két és fél centiméternyi. Honfoglalás kori csizmát, szimmetrikus, egylábas kaptára készültet is szemügyre veszünk – hasonlót magyarországi ügyfélnek, de saját részére is készített már Józsa Áron, s most újabb rendelést kapott. Mint mondja, valamikor a cipészek a kaptát is maguk készítették, ő pedig sámfákat is farag míves csizmáihoz. Nemrég egy nyárádszeredai család bízta meg négy pár hagyományos csizma elkészítésével. Időigényes, precíz munka, csak a díszítésül szolgáló, fonott bőrzsinór három és fél órányi ténykedés révén kerül a csizmára. A Háromszék táncegyüttes kérésére korábban bocskort is varrt már, gyakran fordulnak hozzá cipőkészítésért, feljavításért is – legutóbb a Gábor Áron című előadáshoz kérték Áron mester segítségét.
Régmúlt idők, újkori mesterek
Csizmadia és cipész valamikor egymás riválisa volt, Józsa Áron szerint ugyanis a cipészek nagyobbra tartották magukat, mert finom munkát végeztek, ám valamikor az első lábbelikészítők a tímárok voltak. Előkészítették maguknak a bőrt, és el is készítették a cipőt. A bőrérlelés mellett hasonló foglalatosságot űztek a vargák is, Mátyás idején aztán megjelentek a csizmadiák, ők is érlelték a munkájukhoz szükséges bőrt. Cipész- és csizmadiamesterség azonban a múlt században összeolvadt.
S hogy miben térnek el a mai lábbelik a hagyományostól? Az állatokat táppal etetik, így a bőr minősége sem ugyanaz, mint régen – jelenti ki Áron mester –, ezért az alapanyagokon is érezni a minőségbeli különbséget. Jelenleg Kézdivásárhelyről, a szomszédos Brassó megyéből, Magyarországról szerzi be a bőrt. Szerszámait vásárolta, készített is, de régi kollégáktól is örökölt, sőt, olyan is sorakozik köztük, mely azé a mesteré volt, akit dédnagyapja tanított. Ugyanakkor hat cipészvarrógépet és három szabógépet is sikerült összegyűjtenie, egyikkel még dédnagyapja dolgozott.
Szűk órányit boncolgatjuk a mesterség titkait, s közben negyed óra alatt négyen is megfordulnak a parányi műhelyben. Elsőként egy hölgy kopog, három pár papucsot hoz, kisebb javítanivaló akad mindegyiken. Meséli, a cipész volt kolléganője – akitől szerszámokat is örökölt – ajánlotta, hogy ide jöjjön. Gyorsan megegyeznek az új cipőfelső árában, majd lábat mérnek, s mire a kuncsaft kifordulna az ajtón, újabb ügyfél, idős házaspár érkezik, szűk lábbelin kellene alakítani. Áztatással, nyújtással megoldható, egy hét múlva pedig meg is lehet próbálni – ajánlja a mester.
– Nagy a forgalom, ilyenkor, délelőtt szoktak jönni – mondja a cipész –, s jóformán be sem fejezheti gondolatát, a következő kuncsaft, régi ismerősként, már a kis műhely ablakán köszön be. Sürgős lenne a javítás, talpbetét is kell – Áron mester pedig ígéri, hét végén elvihető a fekete fűzős lábbeli. Ismét nyílik az ajtó, percek múlva már egy készülőfélben lévő, barna színű bőr cipőt próbál fel egy idős úr.
– Kitűnő! – nyugtázza elégedetten a vendég, így mester és megrendelője újabb találkozót beszélnek meg. Mint kiderült, visszatérő és elégedett ügyfélről van szó, aki büszkén viseli a Józsa Áron által korábban készített ráncos csizmát is.
– Ha felhúzom, mindenki megfordul a csizmám után, lefényképeztek, amikor jöttem a templomból, még a pap is megcsodálta – mondja nevetve. Ezek szerint igaz, hogy más érzés kézzel készült cipőben járni.
Józsa Áron meggyőződéssel állítja, meg lehet élni az általa választott szakmából, munkája van – egy hónapja már hajnali órákban nekilát teendőinek, hogy időben elkészüljön –, ám az utánpótlásról borúlátóan nyilatkozik. Gyors számolás után kiderül, ma Sepsiszentgyörgyön mindössze hat cipész dolgozik, és csupán egy fiatalabb nála.
– A legfontosabb, hogy betartsd azt, amit ígértél. Az ügyfelekkel ugyanakkor beszélgetni is kell, mindenki elmondja a bánatát, búját. Meghallgatom őket, hiszen lényeges, hogy megmaradjon a jó viszony – mondja. Utolsó kérdésemre tömören válaszol: szereti foglalkozását, és tulajdonképpen minden szakmát szeretni kell, csak így érdemes dolgozni.