Bár szüleim röviden feleltek, ha róluk kérdezősködtem elemistaként, kamaszként már igazoltam magam a grundon: nekem is voltak nagyszüleim, sajnos, éltükben egyikükkel sem találkozhattam, korán meghaltak, vagy én születtem későn. És százszor elátkoztam Trianont s az urakat, akik miatt nem láthattam, ismerhettem meg az anyaországban maradt Sohár Jenő nagytatát, a lakatosmestert, aki az ötvenes évek elején még élt kisebbik lánya, unokái közelségében.
A legtöbbet a Csíktaplocán született gyalogszékely cipész, Ferencz János fiáról, József nagyapámról hallottam családi körben, akit a Csíksomlyói tanítóképző elvégzése után a színtiszta katolikus, Udvarhely vármegyei faluba, illetve községbe küldtek elöljárói a XIX. század nyolcvanas éveinek elején. Lövétén ismerte meg az ottani kereskedő család, Kassai Farkas Domokos hat lánya közül az akkor 19 éves Ida nagymamámat. Tartós házasságuk eredményeként született tizenkét gyermek, köztük édesapám kilencedikként.
Azt már gyászjelentőnek is beillő újságcikkméltatásból tudom, hogy megboldogult József nagytatám 50 éves hosszú pályája alatt nemzedékek egész sorát nevelte fel. A világháború alatt – miután társait katonai szolgálatra behívták – ismét kezébe vette a tanítást, s aztán még 15 éven át dolgozott tovább, tanítványait becsületességre, vallásosságra, haza- és törvénytiszteletre oktatva. Ezenkívül értékes szolgálatot tett egyházának mint énekvezér is. Érdemei elismeréséül kitüntetést, pápai aranyérmet is kapott. A kitüntetés ünnepélyes átadása 1926. június 21-én történik, mely eseményt általam ismeretlen Udvarhely vármegyei lap közli Molnár Lázár aláírásával. „Június 21-én fényes és meglepően kedves ünnepély keretében adta át Kiss János esperes tanfelügyelő Ferencz József lövétei nyugdíjas tanítónak a Bene Merenti pápai aranyérmet. Mivel a legnagyobb terem is szűk lett volna, azért a község lakossága a tágas plébániaudvaron gyűlt össze, mit csaknem zsúfolásig megtöltött. Kiss János esperes a legmelegebb szavakkal méltatta 39 éves iskolai és 42 éves közéleti munkásságát, s tűzte a kitüntetett mellére az aranyérmet. Ferencz József a meghatottság könnyes szavaival fejezte ki háláját a Mindenható, köszönetét Szentséges Atyánk, a pápa és kegyelmes főpásztorunk, püspök urunk iránt, ki mint a szerény meghúzódó ibolyát fölfedezik illatáért, úgy ezen ünnepelt kedves öreg tanítónkban is az ő régi áldásos iskolai és társadalmi munkásságáért s most is példás életéért fölfedezte azt a lelki kincset, amit sem a tolvajok, sem az idő el nem vehetnek. A jelenlegi és az öreg diákok, politikai és hitközség s a kortársak nevében elhangzott üdvözlőbeszédek után 50 terítékes bankett volt, hol a helyi környékbeli intelligencián kívül helyszűke miatt csak kisebb számban vettek részt az ő régi kicsiny, jelenleg öreg diákjai, kik ma az egyház- és politikai község vezetői, iskolájuk, ősi hitük, viseletük és szokásaik legerősebb oszlopai.”
„Székelyföldi” nagytatám 87 esztendővel ezelőtti kitüntetése, az akkori néptanítók nagyobb közmegbecsülése életre szóló nyomot hagyott bennem!