Bevallottan elfogult vagyok, és teljes mértékben együtt érzek az egykori politikai elítéltekkel. Az elmúlt huszonhárom év során a túlélőkkel olyan meghitt, baráti kapcsolat alakult ki, amely elképzelhetetlen a kutató és a „kutatott” között.
Ma már tudom: az 1996 szeptember közepén, a román–magyar alapszerződés aláírása előtt egy héttel tudatosan szervezett „börtönlátogatást” ma nem tudnám megismételni. Nemcsak azért, mert az akkori negyven egykori politikai elítélt közül nagyon sokan az „örök vadászmezőkön” vívják politikai küzdelmeiket, hanem azért, mert a börtönök rájöttek, hogy a látogatások turisztikai látványosságként is felfoghatók, és olyan változtatásokat vezettek be, amelyeknek semmi közük nincs a politikai foglyok emberfeletti szenvedéseihez, megpróbáltatásaihoz. A halálmenet megismétlése címet viselő hatnapos börtönlátogatás nemcsak dokumentumfilmként, hanem az ötvenhatos irodalom szempontjából is egyedülálló fejezet.
Böjte Csaba Ferenc-rendi szerzetes árvákat mentő páratlan munkássága is csak az itt látható dokumentumok, tárgyi emlékek alapján értelmezhető. Édesapja, a csíkszentdomokosi Böjte Sándor Kolozsváron volt szerszámlakatos. Tagja volt a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körnek. Egy 1958. március 20-i besúgói jelentésben már szó esik „a rendszer miatt nem publikálható” verseiről, írásairól. 1959. június 3-án tartóztatták le, és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református segédlelkésszel egy csoportban helyezték vád alá. A Kolozsvári Katonai Törvényszék hét év börtönbüntetésre ítélte. A Securitate kolozsvári börtönéből Szamosújvárra került. A börtönhöz tartozó bútorgyárban dolgozott. 1962. november 4-én szabadult. Rabsága idején súlyos hasnyálmirigy-gyulladást kapott, és mivel nem kapott megfelelő gyógyszert, kiszabadulása után a szörnyű fájdalomtól a hüvelykujjával benyomta a hasfalát. 1964. június 4-én hunyt el.
Az Emlékház méltó emléket állít a tizennégy, bírósági ítélettel Romániában kivégzettnek, a Magyarországon halálra ítélt nyolc erdélyi származású magyarnak. Kevesen tudják, hogy a Kádár-rezsim első kivégzettjei is erdélyi magyarok voltak: a marosvásárhelyi Dudás József és a Széna tér legendás parancsnoka, a Krassó-Szörény vármegyéből származó Szabó János. Mindkettejüket fellebbezési jog nélkül 1957. január 19-én végezték ki. Az ozsdolai molnárlegény, a Boros Lajos párttitkárra kétszer rálövő, 1959. április 19-én kivégzett Szígyártó Domokos magányos forradalmát is az itt kiállított dokumentumok mindennél beszédesebben igazolják, és megcáfolják a Kovács György által írt Ozsdola leánya fércmű állításait, szemenszedett hazugságait.
Az Emlékház ugyancsak méltó emléket állít a szökés közben agyonlőtt politikai foglyoknak – köztük a csíkszenttamási Bíró Károlynak, a Fekete Kéz nevű titkos szervezet tagjának, aki 1963 nyarán Luciu-Giurgeni-ben a mezei munkán Hadnagy Istvánnal együtt szökést kísérelt meg. Amikor őket elfogták, Bíró Károlyt a helyszínen agyonlőtték. A Dobai-csoport perében elítélt Kertész Gábor ügyvédgyakornok, Szekeresi Nagy József, Szamosújvárra hurcolt földbirtokos a börtönben elszenvedett hihetetlen kínzások nyomán ugyancsak 1963-ban hunyt el. A Szoboszlai-per három elítéltje, a torjai Szörcsey Elek, a minorita szerzetes Karácsonyi István, az aradi festő Pietsch Béla szintén a börtönben hunyt el.
Az Emlékház pannóin láthatók a sepsiszentgyörgyi Kossuth Kör, a Török József nevéhez kapcsolható per, a kolozsvári protestáns teológuscsoportok elleni perek páratlan értékű dokumentumai. Egy olyan börtönvilág, szörnydiktatúra bomlik ki előttünk, amelynek retorzióit csak azok élték túl, akikben volt elegendő hit, kellő belső humor, hogy erőt merítsenek a szenvedésekből, megpróbáltatásokból. Minden bizonnyal az Emlékház egyik leglátogatottabb kiállítási pontja lesz a börtönből küldött szabvány levelezőlapokból készült válogatás. Mennyi leleménnyel fogalmazták meg a szeretteikhez intézett kérést: a ma Székelyudvarhelyen élő, tizenöt év börtönbüntetésre ítélt Páll László például aláírásként kanyarította oda: „ezerbagót”. Az EMISZ-perben tíz év börtönbüntetésre ítélt Harai Pál brassói plébános az egyik levelezőlapon az utcanév helyett „bundikát”, a másikon „gumicsizma 42. szám”-ot írt. Ebből az otthoniak, a hozzátartozók tudták: az elítélt szerettüknek mire van a legnagyobb szüksége…
A most felavatott sepsiszentgyörgyi Emlékház nem akar sem a budapesti Terror Háza, sem a máramarosszigeti Börtön-múzeum vetélytársa lenni. Ellenkezőleg: segíteni szeretne mindazoknak, akik látogatóként, tudományos kutatóként szeretnék megismerni a román kommunista diktatúra hírhedt börtöneit, a koncepciós politikai perek, a megfélemlítés, a belső ellenzék felszámolásának teljes mechanizmusát. Mi mást mondhatnék befejezésként: az egykori politikai elítéltek, túlélők és hozzátartozóik, a látogatók olyan megértéssel és szeretettel tekintsék meg a kiállítási pannókat, a vallató- és kihallgatócellák, a fogdák múzeumi változatait, mint amilyen gonddal, szeretettel az ötlet megfogalmazói, kivitelezői, Sepsiszentgyörgy város úttörő jelleggel közkinccsé tette. Nemcsak remélem, hanem meggyőződésem: mindenki olyan élményekkel, emlékekkel távozik az Emlékházból, amelyek sikerrel pótolják tanulmányok, kötetek információinak sokaságát.
A szerző történész, 1956-os kutató
