1853-ban bárói rangra emelik, felruházzák a „valóságos belső titkos tanácsosi címmel”. Úgy tűnik, hogy az osztrákok mégsem felejtik el a cári csapatok behívásában játszott szerepét, mert 1864-ben a Vaskorona Rend I. osztályát, 1867-ben a Lipót Rend nagy keresztjét adományozzák neki. Rajta kívül csak néhányan kapnak csekély értékű kitüntetést.
1860 után
Şaguna az 1850-es években visszavonul a politikai élettől, de tíz esztendővel később ismét aktív közéleti szerepet vállal. 1860-ban részt vesz az összbirodalmi tanács munkálataiban. A császári tanácsadói testületben a magyarországi és az erdélyi ügyeket képviseli. 1863-ban és 1864-ben tagja a nagyszebeni országgyűlésnek. Ez idő tájt valóban az erdélyi románság vezetője, de az országgyűléseken nem tud jelentősebb eredményt felmutatni. Bár politikai téren nincs jelentős változás, egyházi vonatkozásban az 1864-es év fordulatot hoz. Bécsben kiadják azt a császári pátenst, törvényerejű parancsot, amely engedélyezi a karlócai szerb metropolitától való elszakadást, a független nagyszebeni székhelyű ortodox metropolia megalapítását. Ettől kezdve az erdélyi görögkeleti románoknak saját metropoliájuk, érsekségük lesz. Şaguna elérte, amiért annyit küzdött: az érseki, a metropolita rangot. Ha az erdélyi helynöki és püspöki széket szerb és magyar segítséggel nyerte el, most az érseki rangot az osztrákoktól kapta. A sors fintora – írja Vincze Gábor –, hogy korábban, a magyar forradalom és szabadságharc idején Şagunát e törekvésében támogatja a Batthyány-kormány is.
1865-ben Ferenc József kihallgatáson fogadja Şagunát. Tény, hogy ettől kezdve az érsek teljesen és végleg visszavonul a politikai élettől. Bizonyára már nem érdeke az osztrák hatalom kegyeit keresni, mert eljutott karrierje csúcsára. 1867-ben már a román nemzetiségű képviselők kérésére sem hajlandó császári kihallgatásra menni. Nem vesz részt Ferenc József magyar ki­rállyá koronázásán sem. A politikai élettől visszavonult püspök jelentősége, szerepe az 1870-es évekre elhalványul.
Kulturális tevékenysége
Şaguna nevéhez kapcsolható – minden politikai kalandorsága, karrierépítése ellenére is – néhány püspöki hatáskörből, ambícióból és érvényesülésből, talán a románsághoz való tartozás érzéséből (is) fakadó intézkedés. Ez nem látványos, de valóban igyekszik emelni a pópák képzettségi szintjét. 1850-ben a hat hónapos teológiai tanfolyam helyett kötelezővé teszi a kétéves, majd 1863-tól a hároméves teológusképzést. 1850-ben Nagyszebenben tanítóképző intézetet alapít. Az oktatás színvonalának növelésére több alapítványt tesz. Bábáskodik az Astra közművelődési egyesület létrehozásánál, de az egyesület vezetésében, az ösztöndíjak kiosztásában nem tud pártatlanul dönteni, egyértelműen érezhető a görög katolikusokkal szembeni elfogultsága.
Grigore Moldovan – 1876–1886 között Torda-Aranyos vármegye tanfelügyelője – felmérést végez a Şaguna utasítására szervezett elemi iskolákban, és lesújtó véleménye van róluk. Az a meglátása, hogy a köznép számára szervezett alapfokú iskolák alacsony színvonalúak. Úgy véli, hogy a Şaguna támogatta iskolákban az írástudatlanság – az 1868-as magyar közoktatási törvény kiadásáig – alig csökkent.
Nem tagadható, hogy Şaguna segíti néhány fiatal külföldi iskoláztatását, közbenjár a brassói román főgimnázium 1851-es engedélyezése ügyében. 1852-ben egyházi kőnyomdát állíttat fel, és 1853-tól megjelenteti a Telegraful Român hírlapot, amely egyházmegyéje hivatalos lapja, és szépen jövedelmez neki, mert pópáit kötelezi, hogy megvásárolják. Iskolai és egyházi könyveket is kiad.
Şaguna, a„nagy román”
Életútjának 1848. októberig tartó időszakában nem észlelhető különösebb kötődése a románsághoz. Amikor Karlócán tartózkodott, a püspöki beiktatásán csak szerbül hajlandó beszélni. 1848. januárjában, amikor a magyar arisztokrata, báró Jósika közbenjárására elfoglalhatja a püspöki széket, nagyszebeni székhelyén magyar nyelvhasználatot követel. Ha érdeke úgy kívánja, gondolkodás nélkül árulja el híveit, így a görögkeleti vallású móc parasztokat is. Şaguna püspöksége idejében valósul meg az erdélyi görögkeleti egyház elszakadása a szerb egyháztól, ez egyúttal a püspök régi ambíciójának valóra váltását is jelenti.
Olyan feladatot is képes elvállalni, amelyet a románok közül csak kevesen. A december 28-i gyűlésen – amelyre Puchner tábornok meghívja a román klérus vezetőit, több román vezetőt és a szászok képviselőit, valamint Pfersmann altábornagyot katonai biztosi minőségben – Şaguna elnököl. Megvitatják a cári katonai beavatkozás kérdését is. Mivel a balázsfalvi püspök, Ioan Lemeni nem vállalja a magyar forradalommal való szembefordulást – sőt, még október folyamán megtagadja híveinek a magyar forradalom elleni harcra buzdítását –, Şaguna ezt arra használja fel, hogy a görög katolikus egyházat kiszorítsa a politikai életből. E gyűléstől számítható Şaguna „román népvezérré” válása. A románok megnyerésére követelési programot állítanak össze, amelynek képviseletét, Olmützbe vitelét és a császárhoz való felterjesztését egy küldöttségre bízzák.
Hívei, mai tisztelői erényként említik azt, hogy Şaguna állítja össze az ortodox egyház szervezeti szabályzatát, amely a későbbi Romániában is általánosan elterjed. Nem számít, hogy ebben „túl sok eredeti elgondolás” nincs, mert ahogy Vincze Gábor, a román–magyar kapcsolatok szakértője megállapítja, Şagunát „nem is ezért tartják oly nagyra napjainkban, hanem azért, mert »nagy román« volt”.
Vincze úgy véli, hogy „Şaguna nem az a román személyiség, aki szobrot érdemelne – főleg nem Magyarország területén”. Grigore Moldovan rámutat arra is, hogy a püspök személyiségét érdemes megvizsgálni, mielőtt dicsőíteni kezdenénk. Idézem: „Eljő az idő, a mikor az utókor nem fog Ságunában mást látni egy politikai kalandornál, egy önző, czéljait hajhászó, alakoskodó szerbbarátnál, a ki szűkös felekezeti szempontokból indul ki s minden adott esetben a hazai románság valódi érdekei ellen cselekedett.” Sajnos, ahogy Vincze Gábor is megállapítja, „ez az idő még nem jött el”. Még mindig sokan úgy tekintenek Andrei Şagunára, mint példaképre, idolra, túlértékelik politikai és kulturális tevékenységét.

(folytatjuk)