Másnap Áron Bardóc-fiúszékbe utazott, hogy megtekintse a Rauber Nándor tulajdonában lévő fülei vashámort, de azt nem találta kielégítő állapotban, ezért továbbment a Magyarhermány közelében épült bodvaji hámorhoz.
Mikor elmondták Zalányi Károlynak, az öreg öntőmesternek, a tulajdonos Zakariás Antal örmény kereskedő megbízottjának, hogy mi járatban vannak, meg sem engedte, hogy Dániel Gábor királybíró engedélyét megmutassák, nyomban hozzáfogott a tűz élesztéséhez. Az osztrák származású Rauber Nándor és az örmény Zakariás Antal szép bizonyságát adta a befogadó nemzet iránt megnyilvánuló együttérzésnek.
Gábor Áron nem egyedül érkezett, Kis János kísérte, és Jusztina is vele volt. Míg a férfiak megvizsgálták az öntödét, Jusztina fekvőhelyet készített az egyik sarokban, kibontotta a tarisznyáját, s a kis, téglából rakott szabad tűzhelyen hozzáfogott az ebédfőzéshez.
A három férfi papirost terített az egyik munkapadra. Gábor Áron a tarisznyából előszedte német tüzérségi könyveit, felrajzolták irónnal egy hatfontos ágyú vázlatát, a vonalak mellé bejegyezték a méreteket.
Kiszámították, hogy mennyi vas kell két ágyúcső s a szükséges vasalások elkészítéséhez. Zalányi mester hívta a legényeit, hogy kezdjék meg az olvasztást.
Áron meg Kis János két egyforma hosszú, keskeny ládát ácsolt, s azt megtöltötték agyaggal. Szerencsére nem kellett fagyos rögökkel kínlódniuk, mert Zalányi mester több szekér agyagot tartott a jól fűtött öntőműhely egyik sarkában. Áron rajza s útmutatása szerint Kis János, az ügyes kezű harangöntő agyagból megmintázta az ágyúcső alsó és felső felét. Úgy gondolták, hogy a ládákat egymásra fordítják, felül beöntik az izzó vasat, mikor lehűl, szétfeszítik az agyagosládákat, s a tömör ágyúcsövet megfelelő méretre kifúrják. Csak arra nem gondoltak, hogy a hermányi hámorban nem találnak csőfúrót.
Mikor megtudták, hogy fúróra nem számíthatnak, Áron belesápadt a gondba. Ügy feküdtek le a rögtönzött fekvőhelyre, hogy nem tudták, másnap folytathatják-e a munkát. Áron egész éjjel nem aludt, gondolkozott, miképpen fúrhatná ki a tömör vasat.
Jusztina sem aludt, minden neszre figyelt, szorongó szívvel hallgatta Áron fészkelődését, sóhajait.
Hajnal felé halkan megszólalt:
– Áron, mondanék valamit...
– Mondjad.
– Lehet, hogy asszonyi együgyűség, amit mondok, de vegyetek példát a kürtőskalácssütésről... Dugjatok egy karót az olvasztott vasba, s mikor kihűlt, húzzátok ki, akkor likas marad a vas.
Áron nem felelt mindjárt, de Jusztina első szavainál érezte már, hogy az asszony jól beszél. Végiggondolta a kürtőskalácssütő-fa példáját, s megölelte Jusztinát.
– Okosabb vagy három férfiúnál! – súgta a fülébe, majd nagyot rikkantott:
– Talpra, mesterek, lyukasra öntjük az ágyút!
Zalányi, Kis János mind serényen kapkodták magukra a ruhájukat, pedig még nem virradt. Lámpát gyújtottak, s míg Jusztina a frustukkal foglalatoskodott, nekiültek a tervezgetésnek. Reggel lett, a nap is feljött, mire kitervelték, hogy esztergályoznak egy farudat, azt illesztik az agyagminta közepébe. A gömbölyűre csiszolt rudat is bekenik agyaggal, úgy helyezik a két láda közé. Mikor a vas kihűlt, az „agyagkolbászt” kihúzzák, kiverik vagy kiégetik a csőből. A cső szája körül könnyű volt a rudat rögzíteni, de az ágyúcső feneke felől, ahol a puskapor robbanása miatt a legvastagabbra kellett önteni az ércet, valami erősség kellett, hogy a „kolbász” el ne mozduljon, míg az olvadt érc körülfolyja. Ha elmozdul, ferde lesz az ágyúcső menete, fala hol vastagabb, hol vékonyabb, nem tud ellenállni a robbanásnak.
Dél is elmúlt, mire kisütötték, hogy az agyagmintába beleillesztenek egy vaskarikát vagy egy villa alakú, kovácsolt vasdarabot, s a „kolbászt” abba igazítják bele. Kis János a karikát javasolta, Áron a villát. A villánál maradtak. Zalányi aggodalmaskodott, hogy az öntvényben így idegen vasdarab lesz, s gyengíteni fogja az ágyúfenék ellenállását. Igazat adtak neki, de nem volt mit tenni.
Estére már nem fogtak öntéshez, de egész éjjel dolgoztak az ágyútalpak, kerekek felszerelésén. Másnap reggel napvilágnál megkezdték az öntést. Mintha vajúdó asszony betegágyánál állottak volna, úgy lesték, hogy az izzó, veres csecsemő milyen lesz, ha kihűl. Egészséges, formás volt, s a „kolbász” is könnyen kijött, egy kis ide-oda mozgatás után, csupán az agyagbevonat porladt szét, de arra már nem is volt szükség.
Estig megöntötték mind a két csövet, s éjjel felszerelték a tengelyekre, újravasalták a kerekeket, lecsiszolták az öntvény borzosságát, öntöttek egy láda hozzá való ágyúgolyót is. Kis János még éjnek idején elindult Szentgyörgyre, hogy megvigye a jó hírt. Zalányi uram legényei pedig Hermányba siettek, hogy négy pár lovat kérjenek a falusiaktól az ágyúk vontatására. Hajnalra megérkeztek a lovak is gazdáikkal együtt, akik maguk akarták vezetni a fogatokat.
Hideg fényű, csillagos novemberi éjszaka volt, mikor útnak eredtek. Zalányi uram megsimogatta az ágyúcsöveket, s odahajolt a nyílásukhoz:
– Gyertek, hogy adjak egy csókot a kerek szájatokra!
S azzal csakugyan megcsókolta a csövek száját.
– No, menjetek, s ontsatok tüzet az ellenségre!
Gábor Áron és Zalányi kezet fogtak, Jusztina, akinek ülőhelyet csináltak az egyik ágyún, integetett a sötétben. Az első székely ágyúk megindultak Sepsiszentgyörgy felé.
***
November 27-én éppen hétfő volt, hetivásár napja. Emberemlékezet óta mindig hétfőn volt a szentgyörgyi piac. A város főterén alacsony, zsindelytetős faházak sorakoztak, s négyszöget formáltak, mint a napiparancshoz felállított katonák. Középütt tartották a hetivásárt. A szekerek nagyokat döccentek a fagyos sár tetején, a keréknyomokban megfagyott a hólé. Szemerja felől, a dohánykertek között jövögettek az illyefalvi, szentkirályi szekerek, Oltfejből is érkeztek többen. Behajtottak a piactér közepére, amit már évek óta felvert a gyep. (...)
Az árusok dicsérték a portékájukat, a vásárlók ócsárolták, ahogy ez már szokás, de látni való volt, hogy nem igazi vásár ez a mai. A Baromhegyen meg sem tartották a marhavásárt, nem volt semmi felhajtás. A mészárosok, bellérek dolguk végezetlen, kelletlenül ballagtak le a főtérre. A piacon nyüzsgött a sok ember, de az adás-vevés pangott, mintha elolvadt volna az emberek pénze. Meg aztán nem is a városiak lepték el a piacot, mint máskor, hanem a környékről seregestül betódult falusiak. Fel is tűnt a látvány annak a két fekete bundás úrnak, aki a székház felől ballagott lefelé, s a Csíki utca irányába tartott.
– Ez a tenger falusi nem a vásár kedvéért vonult fel, hanem a hírekért – mondta Horváth Albert főkirálybíró a mellette lépkedő Berde Mózsának.
– Minden bizonnyal... ma huszonhetedike… holnapra kell beküldeniük a falvaknak a válaszokat – felelt az elgondolkozva.
Horváth megállott, mint ahogy séta közben szokás, ha fontosabb mondanivalója akad az embernek.
– Mely napon meneszténk a rendeleteket?
– Huszonnegyedikén.
– Huszonnegyedikén?… Elhibázott cselekedet volt holnapra kérni a válaszokat. Mára kellett volna kérnünk. Ma hétfő van, hetivásár napja, minden faluból bejön valaki, könnyebben kaphattunk volna postát.
– Jobb így – válaszolt megfontoltan Berde. – Holnap nem lesz ennyi nép az utcákon, kevesebb tér nyílik majd Gál Daninak, Bíró Sándornak arra, hogy lángra lobbantsák a tömeg szenvedélyeit.
Horváth arca alig észrevehetően megrándult Gál Dani nevének említésére, és leplezetlen ellenszenv érződött hangjából, mikor megszólalt:
– Elvakult demagóg... Az ilyen ember olybá tűnik előttem, mint a részeg, ki égő fáklyával tántorog a puskaporos hordók között, minden percben azzal rémítve a körülállókat, hogy levegőbe repíti önmagát és környezetét.
– A pénteki gyűlésen is – folytatta Berde – Szentiványi György elég nyomós argumentumokkal terjeszté elő javaslatát a Puchnerrel varló egyezkedés tárgyában, de az a néptribun, mint egy paraszt Danton, fanatizálta a tömeget... Nem csodálnám, ha maga is plebejus ivadék volna, de az intelligenciához tartozik, a nagyenyedi kollégiumban tanult, Déván felkapott ügyvéd volt...
– Ej, ez nem műveltség és nem származás dolga – szakította félbe Horváth. – Az ilyesmi a vérmérséklettől függ. Az ilyen ember nem leli nyugalmát sehol, az ilyenekből vagy inkvizítor lesz, vagy anarchista.
– Lupus in fabula – figyelmeztette halkan a főkirálybírót Berde –, éppen itt jön.
Csakugyan, Gál Dani akkor fordult be a sarkon Kis János mesterrel, mikor a két úr a szégyenfához ért. Ez a szégyenfa egy földbe ásott, derékvastagságú cserefa oszlop volt, mely ott állott a kalickával együtt a sarkon, ahol a Csíki utca felől felkanyarodik az út a piactérre. A kalicka afféle gerendákból és lécből összetákolt ketrec volt, melyben a vásári enyveskezűeket, lopósokat, tyúktolvajokat, lókötőket tették ki közszemlére. A szégyenfához a gazokat, gyilkosokat, erkölcstelen személyeket kötözték ki világ csúfjára. Gál Dani nyomban az urak felé tartott, Kis János tisztelettudóan megállott kissé távolabb, és kucsmáját levéve köszöntötte a főembereket.
– Jó híreim vannak, uraim – lelkendezett Gál Dani –, Gábor Áron üzenetet küldött Bodvajból. Jöjjön közelebb, Kis uram, adja elő kend.
Kis János közelebb lépett, bizakodóan mondta:
– Ma hajnaloson érkeztem meg Bodvajból. Gábor Áronnak nem kellett két hét, három nap alatt megöntött két ágyút. Két éjet virrasztott álmatlanul... igaz, én is segítettem neki... Két hatfontos ágyút öntöttünk.
– Hatfontosat? – kérdezte Berde.
– Azt – vágta fel a fejét Kis János büszkén.
Gál Dani elismerően tette hozzá:
– A kálnoki grófok ágyúi, melyekkel a minap az aldobolyi rétre vonulánk, csupán másfél fontosak.
– Ezek négyszer akkorák – büszkélkedett Kis János.
(folytatjuk)
