Én mégis utaztam a Vénusz csillagon,
ahogy repülni szoktam,
néhány perc teltével, pár ezer méterrel
a földtől távolodva,
a felhők túlfelén láttam, a verőfény
alig fér az égboltra.

Tán azért is ilyen zord az idő, mert nem
szenvedhetjük hatalmát,
minden teremtett lény békességgel megtér
telelni, szokott módján,
magunkat hajszoljuk, hogy farsangolhassunk,
téli álmunk, mulatság.

Hervadtan lekókad a pünkösdirózsa
bokra, földig alázva,
sápadt leveleit romjaiban rejti
kóccá tépázott szára,
sok poshadó szirom, egyik a másikon,
saját tövét trágyázza.

A gyönyörű szép múlt, biztosan megújul,
mert képzelet rendezi,
piros rózsahalom emlékét hordozom,
s látom már pünkösdleni,
hisz május végére jegyzett érkezése
rögtön bekövetkezik.

Szentlélek Úristen, amikor lángnyelvet
lobbantott fejünk fölé,
dicsőítésén túl akarta, osztozzunk
a teremtés örömén,
mert szerelem nélkül,  szívünk élve kihűl,
ölünk tüze ördögé.