Tegnap kora délelőtt Sepsiszentgyörgyre érkezett a pünkösdi zarándokvonat. A 10 óra körül befutó Csíksomlyó Expressz–Székely Gyors nevű vonat Csíksomlyó felől érkezett, néhány perces megállás után Brassón keresztül Budapest irányába indult. A megyeszékhelyi vasútállomáson több ezren fogadták a hazafelé utazó anyaországi zarándokokat.
Százan körülbelül. Több százan már. Talán ezren is még odébb. Végül több ezren. Csak gyűlnek, egyre érkeznek az emberek, ki ünneplőben, ki a későbbi kirándulásra öltözötten. Zászlókkal, kék-arannyal, piros-fehér-zölddel. És gyerekekkel, sok-sok aprósággal, székely harisnyás alig topogóval, babakocsiban tologatott cumizóssal, nyakba ültetett kis kíváncsival. Mustrálják a megújult állomást, „hol lehet átmenni?” kérdi a jobban értesült, aki tudja, a második vágányra kell érkeznie a pünkösdi zarándokvonatnak. „Itt ne, a lyukacskán” – válaszol egy segítőkész idegen, és a két sínpár közt a peron szép lassan megtelik, ekkora tömeget rég nem látott a sepsiszentgyörgyi vasútállomás. Ahonnan immár egyik tetőtartó oszlopról a sok ideig az állomásépületről száműzött Vasminiszter – vasúti kocsi ütközőjén megörökítve – mérheti fel egykori ténykedésének hálás hozadékát. Ott van most már minden emléktábla, a szárnyvonal építésének századik évfordulójára kihelyezett is, és mindenütt a magyar feliratok, csak a hangosbemondó makacskodik még. Meddig? Ha kérdik is a több ezrek, most a várakozás izgalma felülmúlja a márpedig magyarul is kell jogos követelését. Mert várni, azt kell, és várni tudni kell. Nem idegesen, nem szitkozódva, de mindvégig izgalommal, a megismételhetetlen élmény eljövetelére való készülődéssel. A zarándokvonat fogadására szemgyönyörködtető ünneplőbe öltözött Művészeti Népiskola fúvósainak kitartó és kitartásra buzdító, alkalomhoz pászított indulóinak megtapsolásával. És közben a szemnek sarkából a vasúti átjáró sűrű kémlelésével, még nem eresztették le a sorompót, még araszolnak át az autók a síneken, a járműpróbáló döcögős köveken. „Trenul accelerat…”, szólal meg a rekedtes hangú bemondó, és az ezrek egyszerre mozdulnak, zászlók lengettetnek, fényképezőgépek élesre állíttatnak, gyerekek már nem türelemre, de figyelésre szólíttatnak. A kanyarban feltűnik a mozdony, taps indul, de mi ez, csak simán sípol a dízel, és közönséges piros a színe, hördülne a tömeg, hogy nem erre vártak, ám a hír gyorsan körbefut, ez csak a budapesti gyors, a menetrend szerinti járat. Hát soha a Korona pár utasát ilyen fogadtatás nem érte még Sepsiszentgyörgyön! A végállomás előtti utolsó megállónál leszálló maroknyi utas sem igyekszik haza, várnak ők is, jön már, jönnie kell a zarándokvonatnak, mondják a peronokon álldogálók, és nem szidják az újságot, amiért pont egy órával az ünnepi járat érkezése előttre hívta őket az állomásra. Mert a vonat tíz előtt öt perccel begördül, persze, ezt is bemondja a rekedtes román hang, és a mozdonyvezető is kitesz magáért olyan sípjátékkal jelezve lassítás közben, mi már egymagában gyönyörűség. A taps, a zászlók lengetése, a fényképezőgépek kattogása érkezők és fogadók részéről egyaránt, a fúvósok kitartóan fújják, tizenöt vagon zsúfolásig telten, a Mátyás király koronázásának 555. évfordulója feliratú sárga mozdony valahol nagyon messzire fékez, és a szerelvény egész hosszán lenyúló kezek szorongatják a felnyújtott kezeket. A Gábor Áron rézágyúját már mindenki énekli, aztán himnuszainkat emelt fővel, büszkén, szívből. Isten veletek, száll az induló vonat után a búcsúzás, köszönjük, hogy kijöttetek, hozza a szél vissza fogadását. Tízpercnyi boldogság. Ezer- éves magyar összetartozás.
