Vészharangot éppen nem kongatott, de minden tekintetben ébredésre buzdított az idei csíksomlyói búcsú meghívott szónoka. A Maros-Küküllő egyházkerület főesperese közösségek öntudatra ébredése mellett foglalt állást, példaként az éppen pünkösdkor megalakult jeruzsálemi ősegyházat ajánlva a több százezres zarándoktömeg figyelmébe.
Azt a közösséget, melynek tagjai gyarapodó, befogadó és megtartó egységben élték napjaikat, és valóban meg is élték az isteni igét. Oláh Dénes jogosan emelt szót az álomba szenderült magyar és székely közösségeink ébredése mellett, szorgalmazván: értelmetlen zászlólengetések helyett végre cselekedjünk is, tegyük azt összehangoltan, céltudatosan.
Kemény, de helytálló, elgondolkodtató intés volt. Akárcsak az, hogy elsősorban akarnunk kell a megmaradást, mindannyiunknak. Ehhez szellemi, természeti kincseinket is fel kell ismernünk, azt a jelentős örökséget, melyet el nem vehet tőlünk senki, amelyből a jövőben építkezhetünk is – ezért lemondanunk sem szabad róla.
A magyarság legfontosabb zarándoklatán idén útravalóul mindannyian feladatot kaptunk, hogy egyénenként tisztességgel álljunk helyt ott, ahová Isten rendelt, képességeinkkel, ajándékainkkal pedig szolgáljuk közösségeinket. Nem könnyű megbízatás, ám még mielőtt egyáltalán felmerülne bennünk a kérdés, higgyünk abban, hogy képesek vagyunk erre, tegyük végre félre a magyarságra oly jellemző pesszimizmust. Minden közösségnek, legyen az akár egyházi, akár nemzeti, alázatos, képességeiket, korlátaikat jól ismerő vezetőkre volna szüksége – fogalmazott az igehirdető. A kulcsszó pedig az alázat. Felismerjük-e azt az embertársunkat, aki rendelkezik ezzel az erénnyel, hagyjuk-e érvényesülni, segítjük-e azt, aki hisz és tesz is a közért, akinek fontos, hogy képességeit de akár életét is megossza a többiekkel az egység megőrzése, gyarapodása érdekében? Mikor döbbennek rá hatalmi pozíciókat betöltő, érdekeinket jobbára szózatok szintjén képviselő vezetőink, hogy az önös érdekérvényesítés zsákutcába vezet, s hogy van fontosabb teendő is a megalkuvásnál? Hogy lehet szerényen, de elszántsággal, céltudatosan is szolgálni, ha már ezt az utat választották?
Jó példákért nem kell a szomszédba mennünk, hiszen ma is ténykednek köztünk olyan egyének, akik – Oláh Dénes szavaival élve – képesek felébreszteni bennünk a keresztényt és a magyart, akik naponta dolgoznak kisebb-nagyobb közösségeink épülésén. Járjunk hát nyitott szemmel és szívvel, ne restelljünk tanulni tőlük, merítsünk akár naponta a csíksomlyói búcsúkon kapott erőből, s kölcsönözzünk abból a lelki békét keresőknek, a megújulást áhítóknak. S közben próbáljunk építő és életképes, megújuló közösségként élni.
