Hónapokon át nézegettem Orbán Balázs fényképfelvételeit és Fekete Zsolt másfél évszázaddal később megismételt képeit. Igyekeztem ugyanarról a pontról, ugyanazzal a kivágással újrázni minden képet. Éveken át dolgoztam rajta. Amint a képeket szemléltem, egyszer csak azt éreztem, amit a legtöbb gyermek szokott: látni akarom, hogy mi van a kép felülete mögött, mert én pontosan tudom, hogy nemcsak egy rajzolat, egy granulátum, egy fény-árny játék az, hanem egész világ, amely nekem történetesen az egyik szülőföldem, mert ha nem is ott születtem, nem ott nőttem fel, az egész gyermek- és ifjúkoromban oda vágytam. Mintha egész pontosan tudtam volna, hogy csoda velem másutt nem történhet. Úgy tűnik, hogy a csodát konkrét dolognak gondoltam, ami valahol a Hargita egyik tisztásán csakis rám vár, egyszeri és személyes. Ma már tudom, hogy a csoda az a nyelv, amelyen a Székelyföldet  megosztották velem. Nem beszélek egyetlen székely nyelvjárást sem, de mindegyiket értem, azokat a szavakat is értem, amelyeket nem ismerek. Ez az anyanyelv sajátja. Az anyanyelv pedig a világ otthonossága. Olyan a világ, ahogyan beszélünk. Elfér az egész egy novellában, és végtelenül mondható, teljes egész, kimeríthetetlen.
Amikor 2009 augusztusában biciklivel felkerekedtem, hogy megnézzek pár helyet azokból, amelyeket Orbán Balázs nyomán a barátom lefényképezett, még nem tudtam, hogy ez a pár száz kilométer életem egyik legnagyobb utazása lesz. Nem történt semmi rendkívüli, azt éreztem minden pillanatban, hogy otthon vagyok, nincs más dolgom, mint betelni ezzel az élménnyel. Attól kezdtem félni idővel, hogy semmit nem tudok írni erről az útról, mert csak rámutatni lehet a tájra, a helyekre vagy az út porában mellettem ugráló árnyékomra. Benne vagyok egészen, rossz mellékutakon taposom a pedált, elsiratom a letarolt erdőket, nézem a szegénységet, az elhagyatottságot, keserű, fáradt arcú emberekkel beszélgetek. Szabadnak érzem magam, és ettől némi bűntudatom támad. Azt szeretném, ha megállna az idő, ha nem kellene továbbmenni, ha még mindig Orbán Balázs ideje volna, mert akkor még minden rendben volt. Pedig tudom, hogy ez nem igaz. Akkor sem volt minden rendben – egyedül a nyelv. Addig azt gondoltam, Orbán Balázs leírta a Székelyföldet, ma már tudom, hogy voltaképp kitalálta. Az a baj, hogy azóta sem tudta senki továbbgondolni és az időt sem megállítani. A székelyek országa pedig folyamatosan zsugorodik, fogy és átalakul, sohasem olyanná, amilyenre szeretnénk vagy akarnánk.
Gyermekkoromban nem foglalkoztunk azzal, hogy mi székelyek (is) vagyunk. Természetes volt, nem szorult magyarázatra, semmilyen ideológiát nem kellett hozzácsatolni, hangoztatni sem kellett. Lassan egy negyed évszázada egyebet sem hallok a környezetemben, mint annak a hangoztatását, hogy a székely, és magyar, és szittya, és román, és nem ez meg nem az. Mintha mindenkinek azonnal igazolásra volna szüksége arról, hogy mi is voltaképpen. Mintha nem érnénk be azzal a halk bevallással, hogy ez is, az is, amaz is. Nem tudom bizonyítani, hogy székely (is) vagyok, mert ez nem egyszerű tény, nem családi, vérségi származási kötelék csupán, hanem identitás, amit választhatok vagy megtagadhatok. De ha választom, nekem kell megfogalmaznom. Úgy vagyok székely és magyar, ahogy azt megfogalmazom. Magamnak fogalmazom. Télen, tiszta időben a közeli dombtetőről egyszerre látni a Radnai-, a Kelemen-, a Fogarasi-havasok csúcsait és a Hargitát. Sok ilyen domb van. Térkép e táj. Arra gondolok, hogy mögöttem mindig erdős táj van. A fák mögött a tágasság.
Amikor összenéztem Orbán Balázs és Fekete Zsolt képeit, az egyik első észrevételem az volt, manapság sok olyan helyen van erdő, ahol régebb nem volt. Arra gondoltam, hogy visszanő, ahol engedik. Van ebben valami megnyugtató, a természet visszatér. Az a baj, hogy a civilizáció sokkal sérülékenyebb, mint a fenyves vagy a nádas meg az óceán. Az a civilizáció, amelyik a természeti környezetével jó viszonyban tud élni, rendkívül sebezhető, mert a természetben élni az egyszeriség elsőbbségét jelenti, az egyedi a mindennapi valóság, az általánosítás a fikció. Az erdő hamarabb nő vissza, mint egy falu vagy egy város. És vannak olyan szívósan kapaszkodó falvak meg városok, akár egy fenyőerdő. A természeti környezettel élni azt jelenti, hogy az ember tud a változhatatlanról és arról, hogy benne is jelen van a változhatatlan.
Azon a nyáron, amikor elindultam Orbán Balázs és Fekete Zsolt képei mögé nézni,  rájöttem, hogy szeretek élni, és már nem is próbálom elmagyarázni, hogy miért. Talán arra is gondoltam, hogy kevés nekem a félig székely, mert ilyen nincs is. Az ember mindig egészen az, ami, vagy egyáltalán nem. És mire hazaértem, és miután sikerült megírnom ezt az előszót, már egészen székely voltam. Egészen székely is.