Gál Dani gondolkodás nélkül válaszolt:
– Bízom, kormánybiztos úr. Ez az ember nagy büszkesége lészen a hazának. Ez egy technikai lángelme, kinek számos találmányairól tud Felső-Háromszék népe.
– Úgy tudom, iskolai képzettsége felettébb hiányos – szólt bele Horváth fitymáló fölényességgel.
– Való igaz, hogy a csíksomlyói iskola után pályája derékba tört, mert numerus alá vétetve besorozták határőrnek, így a született zseni a katonai vakengedelmesség béklyóiba záratott – felelt Gál Dani, de már nem is igyekezett leplezni ellenszenvét és sértődöttségét.
– No és a hadseregnél minő rangot ért el? – folytatta a kérdezősködést most már Berde.
– Meddig engedte volna az értelmet gúzsba kötő osztrák katonai kormányzat emelkedni a székely ezermestert? – kérdezte Gál Dani keserűen. – Gyalog­tize­dességig vitte, bár németül folyékonyan ír, olvas.
– Úgy értesültem, hogy eszelősség híre miatt men­tetett fel a szolgálat alól – szurkált tovább Horváth.
– Ez a titulusa minden zseniális feltalálónak – vágott vissza élesen Gál Dani.
Tovább már nem tűrhette e szálkás beszélgetést, megemelte a kucsmáját s elköszönt.
Alig tett pár lépést a piactér felé, arra lett figyelmes, hogy a Székely utca felől fekete gomolyagban ömlik a nép a térre, kiáltások hangzanak, öklök, botok emelkednek a magasba, káromkodás, szitkozódás hull az emberek szájából.
Gál Dani a csoportosulás felé tartott, s ahogy megkerült egy kóberos szekeret, látta, hogy Berde meg Horváth is arrafelé igyekeznek.
A vásárosok gyűrűjében egy poros, izzadt, elcsigázott ifjú önkéntes támolygott, ketten is fogták, hogy el ne essék. Sápadt volt, mint a halál, homlokán vértől átázott, elszennyesedett kötés, lábai remegtek a gyengeségtől. Sok vért veszíthetett.
Gál Dani keresztülhatolt a gyűrűn, s a fiatal katonához lépett.
– Mondd, fiam, ki vagy, honnét jössz?
A hírnök felemelte fáradt szemhéjait, lázas szemeiben a harag és a bosszúvágy tüze égett.
– A tizenkettedik zászlóalj önkénteseiből való vagyok, nevem Szabó Ferenc... Tegnapelőtt báró Heydte osztrák kapitány betört Erdővidékre... Négyszáz forintot és száz vágómarhát sarcolt a néptől...
– Hogyan történhetett, hiszen Balázs őrnagyot rendeltük Erdővidék védelmére?
– Ez volt a baj, árulás történt!
– Árulás? Ki részéről?
– Saját parancsnokunk árult el.
– Balázs Manó őrnagy?
– Ő.
Mintha korbáccsal arcul ütötték volna a körülállókat, úgy hördültek fel a hírnök szavára:
– Vesszen az áruló! Halál reá!
– Szombat este – folytatta lihegve a fiú – Köpec alatt táborozánk. Vasárnapra virradólag Balázs Manó eltűnt a táborból. Nem gondoltunk semmi rosszra, máskor is eltünedezett éjjelente. Úgy véltük, vizitába ment valamelyik leányos házhoz, mert az a gyengéje neki. Gondoltuk, reggelre megjő... Meg is jött, de nem volt köszönet benne. Azt mondta, ő felderítés végett bent járt Köpecen, vonuljunk bé nyugodalmasan, ellenségnek se híre, se hamva. Lóra ült, ő maga ment elöl. Alighogy Köpec utcáira értünk... innen is, onnan is… a kertek mögül, a házakból dragonyosok törtek ránk... Barton Károly elordította magát: „Árulás, székelyek!”, de már húszan is rohantak reá... halálosan összevagdalva az ellenség kezébe került.
– Kelepcébe csalt titeket – mondta Gál Dani, s keze ökölbe szorult.
–  Kelepcébe vitt a gazember... csak szuronyt szegezve tudtuk átvágni magunkat a dragonyosokon. Az Isten pusztítsa el, valahány átállott tisztünk van... az egy sem tart velünk, mind a régi gazdájához húz annak a szíve…
– A többiekkel mi történt?
– Némelyeket lefegyvereztek, de legtöbben átvágtuk magunkat... szállingóznak most egyenként, ki a Hatodon, ki a szentkirályi erdőn keresztül...
– Emberek! – fordult a körülállókhoz Gál Dani. – Hallottátok? Árulás történt. Itt az ideje, hogy a békülékeny szellemet felváltsa a bosszúvágy.
  A bőrötökön tapasztalhattátok, hogy míg a General Commando ígéretekkel csábít, addig zsoldosai, báró Heydte és a hozzá hasonló pribékek sarcolnak, égetnek és gyilkolnak... Az ilyen áruló, mint Balázs százados, akit mi emeltünk nemrégiben őrnagyi rangra, nem érdemel irgalmat... Ez az árulás jó lecke legyen számunkra... Láthatja mindenki, mit várhatunk elleneinktől...
− Fegyverbe! Halál az árulóra! – zúgott a tömeg, s megindult a Zöld fa nevezetű kocsma felé, hogy enni s inni adjanak a sebesült önkéntesnek.
***
Berde meg Horváth a Dobay lakása felé vették útjukat. Az ezredes éppen készült a székházba, mikor a bizottmányi urak beléptek. Hellyel kínálta vendégeit. A beszélgetés nyomban a piactéri eseményekre terelődött. Berde néhány szóban elmondta, amit a sebesült katona szájából hallott.
– Bekövetkezett, amit jósoltam – szólt Dobay –, Puchner fenyegetései megtették hatásukat... Ámbátor lehet, hogy Balázs Manónál az ígérgetések estek nagyobb súllyal a latba... Szerencsére ez nem általános. Balázs Manó karakter nélküli ember volt mindig. Az én ezredemben szolgált, a négyes kompániánál. Nem győztem elsimítani az erőszakosságait... Hogyan is bízhattunk az őszinteségében?
– Nagyobb volt a félelme a hazafias felbuzdulásánál – vélte Berde –, félő, hogy így járunk mindenik tisztünkkel, ki előbb az osztrák hadseregben szolgált.
– Magam is ott szolgáltam – csattant fel Dobay sértődötten –, és ott szolgált Sombori ezredes, Gál Sándor százados és sokan mások, de egyikük sem lett áruló. Mikor a honnak szüksége volt reánk, tudtuk, hogy hol a helyünk.
Berde elszégyellte magát figyelmetlenségéért, bocsánatot kért Dobaytól, nem volt szándékában megsérteni.
Horváth, akit már untatott s idegesített a problémától való elkanyarodás, némi ingerültséggel vágta el a vitatkozást.
– Kérem, uraim, miért csinálnak ebből kázust? Utó­végre Balázs Manó azt cselekedte csupán, amire felesküdött.
Dobay meghökkenve nézett Horváthra, Berdének is elállt a szava. Feszes, zavaró csend támadt, melyet Dobay tört meg:
– Főkirálybíró úr!
– Barátom – szólalt meg Berde is –, ön józan eszénél van? Szavai megdöbbentenek!
Horváth dacosan merevítette meg az arcát, szemét kicsire húzta össze, hangja metsző volt, mint a kés.
– Uraim, meg kell mondanom önöknek, hogy torkig vagyok ezzel a kalanddal, melybe Kossuth vitte az országot. Nem látják önök, hogy a függetlenségi mozgalmakat egész Európában leverték? Mit akar egy ilyen kis nemzet, mint a miénk? Függetlenséget? Ugyan minek? Ausztria védőszárnyai alá húzódva bátorságosabb jövendő elé nézhetnénk, mint a nemzeti trikolór szép, de éppenséggel nem védelmező selyme alatt...
– De barátom…
– Nem látják önök, hogy mi vár a vagyonosabb s műveltebb osztályra, ha Ausztriától elszakadunk? Nyomban fellángol a revolúció!
– Ön jól tudja, hogy én a revolúciónak híve nem vagyok, sem semmi erőszaknak, rendbontásnak. Fegyverek zajától, vérontástól testem-lelkem irtózik. Azt tartottam mindig, hogy az embert értelme különbözteti meg a többi teremtménytől, s éppen ezért nem fegyverrel, hanem szavakkal kell megvívni a csatákat. Ezt a szellemet képviseltem mindenütt, ahol szólásra emelkedtem, lett légyen az a pesti országgyűlés, az agyagfalvi nemzetgyűlés vagy a háromszéki bizottmány. A józan megfontolás embere vagyok, kész arra, hogy a túlerővel tárgyalásokba bocsátkozzam, de... de az árulótól, a nemzetgyalázótól undorral fordulok el.
Horváth ingerülten legyintett:
– Elokvencia és szentimentalizmus. – Majd odafordult Dobayhoz. – Ön miként vélekedik, ezredes úr?
– Életem javát az osztrák hadseregben töltöttem el. Mellőzés volt osztályrészem. Engem e napokban két dolog táplál: függetlennek szeretném látni hazámat s megbosszulva magamat.
– Ergo, önök mindketten a nemzet függetlenségét reménylik. Tegyük fel, hogy miután Európa minden nemzete felkelését leverték, Isten csodát tesz, s mi kivívjuk azt. Mi lészen akkor? Kormánybiztos úr, ön azt hiszi, akkor is országgyűlési követ marad?
– Miért ne? Szabad hazában nyílnék tág tér messzeható reformokra.
– És ön, ezredes úr?
– Hiszem, hogy hazám méltóképpen jutalmazná szolgálataimat.
– Önök naiv képzelgők, uraim. Mihelyt az utolsó osztrák katona kihúzta a lábát Erdélyből, az ilyen Gábor Áron- meg Gál Dani-féle agitátorok nyomban forradalmat szerveznének. Tudják önök, mely következményekkel járna mindez? Az erdélyi nemesség, ön is, ön is, meg én is, egyszóval a műveltebb és vagyonosabb osztályok a zabolátlan tömeg martalékaivá lennénk. Ezeknek nem kellenek reformisták, mint ön, és nem kellenek nemesi tisztek a nemzeti hadsereg élére. Ezeknek forradalom kell! Önök nem értik ezt?
– Tőlünk függ, hogy a nemzeti függetlenség kivívása után kiengedjük-e a kezünkből a kormányrudat – mondta Berde maga elé tekintve.
(folytatjuk)