Nyolcvannyolc éves korában tegnap elhunyt Grosics Gyula, az Aranycsapat legendás kapusa, a Nemzet Sportolója, akit Fekete Párducként is emlegettek (ő volt az első kapus, aki fekete mezt vett fel a pályán).
Tizenhárom évesen a Dorogi AC csapatában kezdte sportpályafutását. 1947-től a MATEOSZ, illetve Teherfuvar hálóját őrizte. 1950-ben került a kor sztárcsapatához, a Budapesti Honvédhoz, amely akkoriban az Aranycsapat legendás játékosainak a gyűjtőhelye volt. A helsinki olimpián (1952) a győztes magyar válogatott tagja volt. Három világbajnokságon (1954, 1958, 1962) szerepelt a kifutásairól is híres kapuvédő. Háromszoros magyar bajnok, 390 bajnoki mérkőzésen lépett pályára és 1947 és 1962 között 86 alkalommal volt a válogatott kapusa. Részese az évszázad mérkőzésének nevezett 6:3-as londoni diadalnak. Az 1954-es berni világbajnoki döntő ezüstérmese. 1964-ben abbahagyta a labdarúgást, mert nem engedték, hogy a Ferencvároshoz igazoljon. Nemcsak abban volt úttörő, hogy fekete mezt húzott, hanem abban is, ahogyan kapusként irányította a védelmet, szinte az egész csapatot, ahogyan együtt élt a játékkal, olykor a kapuját messze elhagyva. Szinte hátvédként szerelt és indította a csapattársakat. Edzőként dolgozott Tatabányán, Salgótarjánban, a KSI-nél és Kuvaitban is. Másfél évtizedig, nyugdíjba vonulásáig volt a Volán Sport Club elnöke. A Magyar Olimpiai Bizottság 1995-ben olimpiai érdemrenddel tüntette ki. Grosics 86 válogatott szereplését tekintve (amiből 59 barátságos mérkőzésen történt) ritka volt a kudarc: 59 győztes, 14 döntetlen és csak 13 vesztes mérkőzésen védett, összesen 96 gólt kapott, miközben csapata 258 gólt rúgott. Először 21 évesen állt a válogatott kapujában, 1947-ben, utoljára 36 éves korában, 1962-ben.
A Magyar Olimpiai Bizottság 1995-ben olimpiai érdemrenddel tüntette ki.
Grosics Gyula 85. születésnapja alkalmából adott interjújában többek között arról vallott, hogy csatár szeretett volna lenni. „Nem szerettem védeni. Mindig azoké a dicsőség, akik gólt szereznek, és azoké a szégyen, akik gólt kapnak. Persze később, befutott kapusként már megváltozott erről a véleményem” – mondta. Arra a kérdésre, hogy elcserélné-e ötkarikás győzelmét a világbajnoki címre, igennel válaszolt. „1952-ben még a legjobbak szerepeltek az olimpián, mert a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség 1956-ban szabályozta, hogy csak utánpótláskorúak szerepelhetnek a nyári játékokon, így a Helsinkiben aratott diadal rendkívül értékes. Ennek ellenére már akkor is a világbajnokság volt a sportág csúcsa. Életem legfájdalmasabb emléke az 1954-es berni vb-döntő, elsősorban azért, mert ez azon ritka esetek egyike, amikor nem az ellenfél nyert, hanem mi vesztettünk” – mondta Grosics, aki haláláig követte a futballt, de már csak televízióban, mert egészségi állapota csak ezt tette lehetővé. A pályafutása során Fekete Párducnak becézett sportember egészségi állapotáról akkor azt mondta, nem dicsekedhet, panaszkodni pedig nem akar. Bevallása szerint három szívinfarktus érte, az egyiknél, amikor elesett, eltört a bordája, amely megsértette a tüdejét. Utána többször lyukadt ki a tüdeje, emiatt öt éve hosszú ideig kezelték kórházban. A játékosként elért kiváló eredményei mellett arra nagyon büszke volt, hogy Budapesten iskolát, Gyulán pedig labdarúgó-akadémiát neveztek el róla. Hozzátette, amikor ennek jelentőségébe belegondol, elsősorban azokra emlékezik, akik lehetővé tették számára, hogy ilyen pályafutása legyen, külön kiemelve a szüleit. „Úgy kell viszonyulni a sporthoz, hogy legyenek élmények, melyekre öregkorában szívesen gondol vissza az ember. De csak az élheti át újra ezeket az emlékeket, aki mindent megtett a sikerekért” – mondta három éve Grosics Gyula.
A legendás Aranycsapatból már csak Buzánszky Jenő él, a vele együtt 2011-ben a Nemzet Sportolói közé választott Grosicsot megelőzően Puskás Ferenc 2006-ban távozott az élők sorából.
Grosics Gyulát a Magyar Labdarúgó-szövetség és az Emberi Erőforrások Minisztériuma is saját halottjának tekinti.
