Negyed­százada ezen a napon temették újra az 1956-os forradalom mártír miniszterelnökét, Nagy Imrét és társait. Azért ezen a napon, mert 56 éve ezen a napon hajtották végre halálos ítéletüket.
Emlékezetes a rendszerváltozás folyamatában alakult Fiatal Demokraták Szövetsége vezérének, Orbán Viktornak az újratemetésen elmondott beszéde, melyben szabad választásokat és a szovjet csapatok kivonását követelte, de az előtte szólók is pengettek olyan húrokat, melyekhez nem voltak hozzászokva a szocializmusban érlelődött fülek. Mécs Imre egykori elítélt a korszakváltás határköveként jellemezte a napot, és arról beszélt, a bukott rendszert temetik. Rácz Sándor arra mutatott rá, a szabadság akadálya a szovjet csapatok jelenléte.
Azért nem volt ennyire egyszerű, ahogyan négy-öt mondatból kitűnhet, de nem a folyamat elemzése a cél. Magyarorszá_gon békésen ment végbe a rendszerváltás. Mindez annak ellenére, hogy néhány alakalommal több tízezres, sőt, százezres tömeg gyűlt össze, és zúgolódott. Gondoljunk csak a bős–nagymarosi vízlépcső építésére vagy a Nicolae Ceauşescu által meghirdetett erdélyi falurombolás elleni budapesti tüntetésre.
A magyarországi rendszerváltoztatás kapcsán óhatatlanul megelevenedik a romániai véres váltás, melyet sokféle jelzővel illettek. A lényeg, hogy messze nem váltotta be az eseményhez fűzött reményeket. Csak a magunk háza táját nézve, nem akarják közösségünket államalkotó tényezőként elismerni, egyáltalán nem akarnak nemzeti közösségként kezelni, csupán kisebbséghez tartozó egyénekként számolnak velünk, arra kívánják kötelezni gyermekeinket, hogy reggelente az Ébredj, románt fújják, levetetik a bennünket egyéniesítő jelképeket, s arról sem akarnak hallani, hogy megadják azt az autonómiát, amit közel száz évvel ezelőtt Gyula­fehérváron megígértek.
A magyarországi rendszerváltoztatás negyedszázados évfordulóján felvetődik a kérdés: vajon mikor válik teljessé a romániai rendszerváltás, vajon meddig tart még a folyamat?