Mert a színskála valamennyi árnyalatát viselik a kalapjukon, és mivel első látásra ez kelti fel érdeklődésünket, az a tévképzet alakul ki a gyűjtőben, hogy a színek a faj megismerését szolgálják. De ez az esetek többségében megtévesztő. Nos, vegyük kézbe mindjárt a legnépszerűbb galambgombát, a kékhátút (R. cyanoxantha).
Az igaz, hogy a kék vagy kékes szín eléggé útmutató, ám ennek a fajnak annyi a színváltozata, amennyit képzeletünk megjeleníthet a bíbor-ibolyástól az okkeres zöldig. Vagyis a galambgombákat ne (csak) a színükről határozzuk meg. Néhány, a galambgombákra érvényes jelleg: minden részük (tönk, lemez, kalap) morzsalékony. Ez alól egyedül a kékhátú kivétel. Ha ujjunkat a fehér lemezeken (a galambgombák többnyire fehér, ritkábban sárgás, okker lemezűek) végighúzzuk, elhajolnak, majd rugalmasan visszanyerik szabályos formájukat.
A galambgombák magas víztartalmúak, hamar kukacosodnak, előnyük a gyakoriság. Nyártól őszig lomb- és fenyőerdőben fellelhetőek, mivel a fák gyökereihez kapcsolt gombák. Többségük ehető, néhány gyakrabban található galambgomba enyhén mérgező vagy kellemetlen ízű.
A galambgombákat külső megjelenésük alapján nehéz azonosítani. Ezért ajánlott kicsípni a kalaphúsból és nyelvünkkel érzékelni az ízét. Ha csípős, akkor azt a fajt ne gyűjtsük. Leginkább a hánytató galambgombát (R. emetica var. silvestris) kerüljük, amely feltűnő piros színével és viszonylag kisebb termetével figyelmeztet. A büdös galambgomba (R. foetens) igen gyakori, nedves, barna kalapú, tönkje hosszában felvágva emeletesen „vattás”. Néhány finom galambgombafaj: varaszöld, aranyos, ízletes, ráncos és még sok többé-kevésbé gyakori faj.