Koszovó elszakadásának hírére vasárnap este elindultam városomban, és kilenc járókelőt, négy nőt, három férfit s egy szerelmespárt kérdeztem meg afféle rögtönzött közvélemény-kutatásként, hogy mit is gondolnak Koszovó függetlenedéséről.
Egy idősebb férfi gúnyosan végigmért. ,,Benőhetne már a feje lágya, kedves szerkesztő úr — jegyezte meg szarkasztikusan. — Örüljön, hogy végre megírhatja véleményét. Írja meg, s ne az enyémre legyen kíváncsi." És otthagyott. Egy román asszony idegesen fejtegette, hogy nem ért egyet ezzel, mert precedenst teremthet másoknak is. Így a magyarok bizonyára újra elkezdik Székelyföld autonómiájának a kérdését feszegetni, ami az elszakadáshoz is vezethet. A szerelmespár egymásba karolva mosolygott. A fiú ingatta a fejét, ,,nem hallottam róla" — mondta, míg a lány megkérdezte: ,,Hol van Koszovó?" Egy másik asszony egyetértett a koszovói nép önrendelkezési jogának kinyilvánításával, román barátnője viszont a kormánnyal értett egyet. Minden ilyen törekvés veszélyes, megbonthatja a világ békéjét — mondotta. Egy fiatalabb férfi viszont örült Koszovó függetlenségének, kinyilvánítva, hogy ,,a trianoni döntés nyomán összetákolt országok feltartóztathatatlanul bomlanak fel, Csehszlovákia is a lehető legtermészetesebb módon vált szét, míg Tito egykori mintaállama szétesett". ,,Mindez — mondotta idősebb társa —, úgy tűnik, megállíthatatlan folyamat. Azon csak derülni lehet — tette hozzá mosolyogva —, hogy sokan a vélt status quo megbomlásától félnek. Tudni kell, hogy a jelen mindig örökkévalónak és megváltoztathatatlannak hiszi azt, ami van, s retteg minden változástól. Holott a történelem arra tanít bennünket, hogy a világ s így birodalmak, országok határai is állandóan változnak. Ma tetten érhető — legyintett — a félelem a jövőtől. De ez alaptalan, s a győztesek, az országalapítók rossz lelkiismerete motiválja… Amíg nincs önálló kurd állam, amíg a baszkok önrendelkezésükért küzdenek, amíg a Kaukázus forrong, dőreség azt hinni, hogy minden így maradhat." ,,Ostobaságnak tartom — szólt bele beszélgetésünkbe magyarul, érezhető akcentussal egy fiatal román hölgy, fázósan húzva össze magán szárnyas, fehér bundáját. — A szerbek soha nem nyugodhatnak bele az ősi tartomány elvesztésébe, hallom, máris tüntetnek Belgrádban az amerikai nagykövetség előtt." ,,Mitől fél?" — kérdezte az idősebb férfi komoran. ,,Attól, hogy ez bátoríthatja a magyar szélsőségeseket is, akik nem mondtak le az önálló Erdélyről, ha most nem is hangoztatják, csak a székelyföldi autonómiát. Ami, ha megvalósul, az ősi román föld szétszakadásához vezethet…" Meg sem várta a választ, elsietett. Én pedig ott maradtam kételyeimmel, s egész este azon töprengtem, indokolt-e a félelem a közelítő jövőtől.
