A minap épp elgondolkodva ballagtam hazafelé, amikor – jaj, Istenem, ne tréfálj! – mit látnak szemeim? Hát egy rohammentő! Ahogy közelebb érek, nyílik az ajtó, s kiderül, hogy – más járókelő nem lévén a közelben – épp rám várnak.
– Miként lehet lejutni a városközpontba? – kérdezték megkönnyebbülten.
Kiderült: Sepsiszentgyörgyről jöttek. Egy beteget kellett volna átvinniük a kovásznai Holland Kórházból a megyeszékhelyi Fogolyán Kristófba. Sürgősség volt! Csakhogy a munkálatokkal felturkált városban az útba igazító táblák tévútra vezették őket.
– Na, ide figyeljenek! – kezdtem az útbaigazítást. – Innen az utcasarokról először be kell „curikkolni” a Póó-duluj utcába. Onnan kijönnek, elővel. Aztán vissza az Ady Endrén. Az internátusnál lefelé kanyarodnak az aszfalton odáig, ahol a Székely utca metszi a Stefáán csel Mááá-réét, s ott Vajna barátomék kapuja előtt jobbra sirülnek, mintha Kézdire indulnának. De amikor kiérnek a mező szélére – oda, ahol egy nagy, rozsdás vendégbúcsúztató tábla áll, hogy aszongya: „Drum bun” –, maguk nem Kézdi felé térülnek, hanem bé a mezei útra, ahol olyan zötyögős a makadám, hogy darabokra hull a mentő, ha nagyon sietnek. S ott mennek-mendegélnek...
Néztek rám a mentősök, néztek, kétségbeesetten. Beláttam: képtelenség olyan magyarázattal szolgálni, ami biztosan és minél hamarabb célba vezérli őket, hát jobb ötlettel álltam elő:
– Na, ide figyeljenek! Ha felülhetnék a kocsiba, lekalauzolnám önöket a kórházba.
Ebben maradtunk! A hátsó kis padkán kuporogtam, az oxigénpalack mellett, s a nyitott ablakon át diktáltam az útvonalat. Bevallom: ott, ahol a Pepsi útja (terelőút) összemetsződik az állomási úttal, nem voltam biztos magamban, hogy jó irányba vezetem-e a kocsit, de szerencsére a Penny-körforgalmat még nem túrták fel. Nosza, a „református körforgalomba” tanácsolám a sofőrt, s végül megérkeztünk, Isten segedelmével. De azért ideje összegereblyézni valami tanulságot is a történtek nyomán!
Javasolom a kovásznai városvezetésnek, hogy megyeszékhelyi mentősöknek, kézdivásárhelyi, szentgyörgyi katonai tűzoltóknak stb. küldjenek át faxon egy friss térképvázlatot, melyből az is kiderül, hogy az Ady utca végén, a fedeles vashidacskán csak apró, könnyű járművekkel lehet átmenni a városközpont felé. Emberéletről volt szó, és „városnézésre-idegenvezetésre” kényszerült a mentős. S hát ha (Isten őrizz!) kigyúl valami, s a kovásznaiak nem bírják oltani? Ki fogja „idegenvezetni” a tűzoltót? Az Ady utca végi hídra pedig tegyenek forgalmi figyelmeztető táblát, sőt, már az Ady utca sarki CENTRU felirat alá is. Rá kell írni: mennyi lehet a maximális járműmagasság! Persze, ezt előbb lézeres „kütyüvel” több helyen is meg kell mérni, s a legalacsonyabb eredményt feltüntetni. Mert nap mint nap megüti valaki a kocsiját a hídon, s a felváz elkajszul. A közelmúltban egy daciás járta meg, de kegyetlenül. A „Papucs” eleje könnyedén átment, de hátul termopán üveget szállított a sofőr, s a híd egy centivel alacsonyabbnak bizonyult, mint a rakomány. Volt ott csörömpölés! Mellesleg (évekkel ezelőtt) egy debreceni turista-autóbusz a Tündérvölgy bejáratánál a vassorompóban akadt meg. Összetörte a légkondicionáló berendezését. Pedig ott aztán nem hiányzott a 3,5 m-re figyelmeztető tábla! Csakhogy hamisnak bizonyult! Szegény sofőr égre-földre esküdözött, hogy ő nem hülye és nem kezdő, halálpontosan ismeri járműve magasságát. (Ezt a fejbeverő szerszámot félrevették az utóbbi időben.)
