Dobay, Berde lehajtották a fejüket. Kínos, néma hallgatásban telt el egy-két perc, csak az óra ketyegett a falon közömbösen, mit sem törődve az emberek dolgaival. Berde szólalt meg:
– Én maradok, míg a kormánytól újabb utasítást nem kapok.
– Maradjon, ha mulatságát leli abban, hogy a süllyedő hajón a kapitány szerepét játssza...
– Ön meg a patkányét – morogta a foga között Dobay.
– Ezredes úr, ön sérteget? Ezért elégtételt fog adni!
– Kész vagyok rá, akár e pillanatban – állt fel Dobay, és kihúzta magát.
Berde aggodalmas tekintettel állott közéjük:
– De uraim… uraim, nyugalom, az istenért, uralkodjanak érzelmeiken…
Az udvaron nehéz csizmák alatt csikorgott a kavics, majd türelmetlen kopogás hallszott az ajtó felől. Dobay kiszólt; két korosabb, puskás nemzetőr csörtetett a szobába. Összekapták magukat az ajtó mellett, az idősebbik katonásan jelentette:
– Ezredes úr, alásan jelentem, Gábor Áron közeledik az ágyúkkal!
Az urak egymásra néztek, de a nemzetőrök előtt nem szóltak semmit. Horváth arcáról aggodalmat lehetett leolvasni.
– Magunk is látni akarjuk – bocsátotta el Dobay a nemzetőröket.
Felvette prémmel szegett, zsinóros kisbundáját, s maga előtt kibocsátva a bizottmányi urakat, megindult velük a piactér felé. A két puskás nemzetőr három lépés távolságról követte őket.

***

Dobay a Csíki utca elején lakott, percek alatt a piactérre értek, de már akkor annyian álltak ott, hogy a két nemzetőr csak üggyel-bajjal tudott utat nyittatni a bizottmányi uraknak. Mind a Csíki utca felé nézelődtek. Nem telt bele tíz perc, valaki, talán éppen Kis János, hatalmasat kiáltott:
– Megjött Gábor Áron! Éljen Gábor Áron!
A Csíki utca felől most fordult be a piactérre két fogat. Két-két pár ló vontatott egy-egy kerekes ágyút. Gábor Áron szürke ruhájában gyalogosan lépkedett az első ágyú mellett.
– Éljen! Éljen! – harsogta a fellelkesült tömeg.
Gábor Áron észrevette Horváthot, Berdét és Dobayt.
Magabiztosan, nyugalommal, önérzetes büszkeséggel lépett a bizottmányi urak elé, de mivel hadi ügyről volt szó, hát csak Dobaynak jelentette:
– Ezredes úr, jelentem, hogy két darab, általam öntött hatfontos vaságyúval ígéretemhez híven megjelentem. Készen állok a próbalövésre.
– Derék dolog volt, mester uram – szólt Dobay, és elsőnek lépett az ágyúkhoz. Körbejárta, megvizsgálta, meglapogatta a hideg vascsöveket.
Aki hozzá férhetett, mind odagyűlt az ágyúk köré. Fog­dos­ták, lapogatták, simogatták, a cső nyílásába dugták az öklüket.
Úgy vitték az ágyút fel a Baromhegyre s onnan tovább az Őrkő alá, mint a menyasszonyt. Gál Dani, aki az Őrkő alatt várakozott az ágyúkra, már messziről meglátta a vasmenyasszony lakodalmi menetét, s elébe jött Áronnak. Messziről nyújtotta a kezét.
– Gábor Áron testvérem, két hét helyett három nap?
– De nem hatot, csak kettőt önték, követ úr.
– Jobb így, a gyorsaság most elébbvaló. Kettő most többet ér, mint később hat.
– Mely fordulat álla bé itt csütörtök óta?
– Semmi számottevő változás. Az urak pénteken felhívást küldtek a községekbe, hogy holnapig válaszoljanak, akarnak-e harcolni Háromszék önvédelméért.
– Minő intézkedés ez, követ úr? Hiszen élet vagy pusztulás között kell választanunk, s nem holnap, nem ma, de ebben a szempillantásban, s az urak leveleket fogalmaznak és küldözgetnek a faluknak?
– Ma cselekednünk kell, Áron testvér! Hiszem, hogy sikerül a próbalövés. Ez az ágyúdörej fel kell hogy rázza az aluszékony szíveket. Az első dörrenés jeladás kell hogy legyen a nép fegyverbe állítására.
– Tovább egy percig sem halasztható, követ úr. Ha ma nem cselekszünk, a kordont szorosabbra vonják körülöttünk, s bent pusztulunk a körben, mint egér a fogóban.
Elérkeztek az Őrkő alá, a régi kőbányához, ahol a sárgásfehér mészkőszikla csupaszon meredezett az ég felé.
A fákat rég kivágatta a város épületfának, hídjavításhoz. Az eső lemosta a földet a szikláról. Később bányászni kezdték a helyet, az új székház fundamentumához már az Őrkő alól vitték a terméskövet. Felállították a két ágyút, egyiket közelebb, másikat távolabb a sziklafaltól. A nap már elhagyta dél vonalát, kezdett sebesen ereszkedni lefelé, Előpatak irányában. Az Őrkő alól egész Háromszéket be lehetett fogni egy pillantással, éppen csak Erdővidék került a szemlélő háta mögé. Ha kelet felé fordulva megjártatta az ember a szemét a láthatár mentén, a kékes ködbe vesző Berecki-havasoktól az Olt ezüst szalagjáig az egész háromszéki medencét beláthatta.
Balról Gidófalva, Angyalos, Maksa, mind egy-egy katlanba húzódva lapultak a Bodoki-havasok innenső lejtőjén. A Szép­mező asztal simaságú lapja a Dobolyka-tetőig terült el az Olt bal partjától kezdve. A medence közepén Réty, Nagy­borosnyó, Barátos, Lécfalva, Bita tornyai látszottak. Jobb felől, a Kárpátok nagy kanyarulatától nyugatra Zágon, Kisborosnyó, Egerpatak, Magyaros, Lisznyó, Bikfalva templomai a körülöttük gubbasztó kis házakkal úgy kuporogtak a katlanokban, mint a vihar elől a bokrok alá húzódó kotlók a csirkéikkel.
Kis János lépett oda most a beszélgetőkhöz.
– Követ úr, november vége van, egy óra múlva szürkülödik, állítsuk be az ágyúkat, amíg látni lehet a céltáblákat.
– Igaza van kendnek, töltsük bé az ágyúkat.
– Lőport! – adta ki a vezényszót Gábor Áron.
Kis János két segédjével az ágyúk körül forgolódott. Hosszú vasrúddal puskaport tömtek a csőbe, jól lefojtották, azután az ágyúgolyót is bedugták a nyílásba, s a vasrúddal be­taszították fenékig. Már csak a kanócot kellett meggyújtani.
Gábor Áron az egyik ágyúhoz lépett. Átvetette a lábát a mozdonyrúdon, s kissé meghajolva még egyszer beirányozta a csövet a célpontra. Jobb kezével hol balra, hol jobbra intett, amit a háta mögött levő két mesterlegény megértett, mert a mozdonyrudat egy vaskarikán keresztüldugott karóval ilyenkor megemelték, s hol jobbra, hol balra mozdították, ahogy Gábor Áron parancsolta.
Áron befejezte a célzást. Megrögzítette a csavart, mely az ágyú csövét le és fel mozgatta.
Felhangzott a kiáltás:
– Tűzszerszámot!
Kis János égő fáklyát nyomott Áron kezébe, aki most felegyenesedett, kissé hátralépett, s a fáklyát hozzáértette a kanóchoz. Pillanatokig dermedt csend lett úrrá mindeneken, aztán egy hatalmas dörrenés, füstfelhő takarta el Áront, a kőszikla százszorosan verte vissza az ágyúdörejt. A füst felszállt, Kis János a sapkáját a levegőbe hajítva torkaszakadtából kiáltotta:
– Talált!
– Talált! Éljen! Éljen!
Fergeteges üdvrivalgás tört ki, sapkák repültek a magasba, körülfogták Áront, ölelgették, kezét szorongatták. Kis János mindenkit túlharsogott:
– Ez nagyobbat szól, mint a németé!
Sokan odafutottak a festett céltáblához, nézték a deszkán ejtett nagy hasadást, megkeresték a golyót, vizsgálták, emelgették.
Gál Dani most fellépett az ágyú tengelyére, körüljáratta tekintetét a sorokon:
– Testvéreim! Feladás vagy önvédelem?
Mint egy ember dörögték:
– Önvédelem!
Gál Dani leszállt az ágyúról, és Horváth elé lépett.
– Háromszék népe határozott. Az események ismét megelőzték a fontolgatókat. Önöknek nem marad más hátra, mint hogy az események után botladozzanak... Nézzenek körül! E perc ma Háromszéket menté meg... E perc a félénket bátorrá, a kétkedőt határozottá, az ingadozót állhatatossá varázsolta... E perc Háromszéknek sereget, ágyút – Gábor Áronra mutatott – és vezért teremtett.
– Úgy van – zúgták a körülállók. – Úgy van! Éljen Gál Dani... Éljen Gábor Áron!
– Puchner követelni fogja az ágyúk kiadatását! – dobta oda rekedten Horváth Albert.
– Az én ágyúimat? – kérdezte Gábor Áron. – A mi ágyúinkat? Soha!
– Soha! – visszhangozták százan. – Nem adjuk! Jöjjön értük, vigye el, ha tudja!
Gábor Áron most Berdéhez, Dobayhoz fordult, aztán Horváth Alberthez.
– Ha önök még most is ingadoznak, fontolgatnak s a tanácskozótermekbe rejtőznek, nekifordítom az ágyúimat a székháznak és szétlövetem önökkel együtt!
– Úgy van! Gábor Áron a mi vezérünk! – kiáltozta a forrongó sokaság.
A bizottmányi urak elsápadtak. Horváth meg Berde kocsira ültek, behajtottak a városba. Az ágyúk elé befogták a lovakat, a diadalmenet megindult a város felé. Valaki zászlót bontott, a szél belekapott s meglobogtatta a háromszéki népfelkelés első zászlaját. Menet közben az emberek zárt sorokba rendeződtek. Egyet­len vezényszó sem hangzott el, senki sem parancsolt, mégis katonás rendbe állottak valamennyien. Az ágyúkat közrevették. Gábor Áron ott lépkedett az ágyúk mögött Gál Danival és Kis János­sal. A házakból kigyűltek a kapuk elé. Férfiak, asszonyok, gyermekek álltak be a menetbe, mely egyre nőtt, dagadt, mint az áradat, melybe jobbról, balról csermelyek, patakok ömlenek. Valahol az első sorokban, a zászló mögött felharsant az ének, mind többen és többen vették át, eleinte csak bátortalanul, akadozva, mert még akkor Háromszéken kevesen ismerték, de hamarosan végighullámzott a dallam a végeláthatatlan sorokon, s szárnyalt magasan, mintha az ég morajlott volna:
Kossuth Lajos azt izente,
Elfogyott a regimentje…

(folytatjuk)