A Virágok háza azoknak a 18 év fölötti, magukra maradottaknak az otthona, akik saját hasznukra tanulnak tovább líceumokban, technikumokban vagy akár egyetemeken. Volt már példa arra, hogy valaki az otthonból a mesterképzést is elvégezte. „Voltak fiatalok, akik átlépték az élet kapuját, ahogy az meg van írva. Rozi céltudatos fiatal hölgy, aki Kolozsváron végezte az egyetemet, jelenleg német magánóvodában tanít Kolozsváron, emellett kutatóként is dolgozik” – büszkélkedik Melinda néni.
Ez az otthon az Álmok otthona is. A fiatalok komoly jövőképpel rendelkeznek. „Engem a művészetek vonzanak. Táncstú­diót szeretnék működtetni, ahol táncot tanítanék, mert én ahhoz értek a legjobban. Sok versem van, bár helytelenül írok, de szépen fogalmazok” – mondja Zolika.
Ő az egyedüli fiatalember, aki nagyon mélyre le tud süllyedni és magasra fel tud kapaszkodni – fűzi hozzá Melinda néni. Elvis a hobbiját szeretné később gyümölcsöztetni: szakács szeretne lenni. Jelenleg is ő főz a többieknek és magának. Szeret kísérletezni és finomakat készíteni. „A sikerhez azonban el kell gondolkodniuk azon, hogy mit kell tenniük addig, amíg itt vannak, és ezt be kell tudniuk vallani maguknak. Ha ránk hallgatnak, akkor később hálásak lesznek, hogy olyan sokat ettük a fejüket” – mondja Melinda, hozzáfűzve: az ő generációjukból senki sem lesz börtöntöltelék, drogos, elkallódott. Amíg itt laknak, csipegetnek innen-onnan, s kapcsolatokat teremtenek – magyarázza.
Zolika a ház szószólója. Látszik rajta, hogy jól bánik a szavakkal, magasröptű gondolatait készségesen meg is osztja. „Beszélős gyerkőcke voltam, most is az vagyok” – vallja be. „Te össze kell vesszél, és utána ki kell békülj mindenkivel, nálad ez az ismerkedés és befogadás folyamata” – kacag Melinda néni.
Az otthon főtere a nappali szoba. Itt tartják a nevelőkkel közösen a gyűléseket. Tisztaság, példás rend, barátság, virágillat, szeretet fogadja a látogatót. A gyűlések alatt megbeszélik a problémáikat, néha veszekednek, együtt örülnek, egyeztetnek, tapasztalatokat osztanak meg, tanulnak, kompromisszumokat kötnek és kibékülnek. „Mi igényeljük a gyűléseket. Az a furcsa, ha nincs gyűlés” – nevet Elvis és Zolika. Persze, a szokásos gyűlések mellett is gyakran találkoznak a nevelőkkel, akik igény szerint munkaidőn kívül is meglátogatják őket, és beszélgetnek velük. „A fiatalok között gyakran olyan dolgokkal szembesülök, amikkel életemben soha. Veszekszünk eleget, megbeszéljük, és másnap kezdjük elölről. Sosem tartunk haragot – meséli Melinda néni. – Oda kell figyelni minden egyes jelre. A harmadik szemem mindig nyitva kell hogy legyen” – fűzi hozzá.
Azelőtt, sajnos, nem volt ennyire rózsás a helyzet. „Nyolc iskolába jártam, hat gyerekotthonban voltam, ha nem itt lennék, a gettóban élnék most” – mondja Zolika. Mielőtt ide kerültek, gyerekként a Nagy házban éltek. Elmondásuk szerint ott rengeteg megaláztatást éltek meg, a börtönhöz hasonlítják, ahol a nagyobb gyerekek a kisebbeket terrorban tartották. Száz gyermekre egy nevelő jutott, ezért a figyelem nem volt elég kiterjedt. „Most is emlékszem, hogy háromévesen ki pofozott meg. Olyan is volt, hogy a nevelő ma megölelt, másnap megütött” – idézi fel Zolika. Elvis hozzáfűzi: „Voltak jó pillanatok is a rosszak mellett. A karácsony például jó volt.”
„2000-ig terror volt, azután felszabadultak. Sajnos, a tanulás el volt hanyagolva, emiatt számukra hiányzik a tanulás fontossága és a kellő motiváció. Most kell megtanítani őket, hogy miként kell tanulni” – meséli Melinda néni. „Minket pálcával tanítottak” – jegyzi meg Zolika.
Zolika egyébként Kézdivásárhelyen járt általános iskolába. Szerencsésnek nevezi magát, mert nem tapasztalt komoly kiközösítést a gyerekek részéről. „Két évig az osztálytársaim nem tudták, hogy gyerekotthonos vagyok, amikor kiderült, a tanító néni elmagyarázta mindenkinek, emiatt könnyen befogadtak. Egyébként tapasztalatom szerint nem a gyerekek azok, akik kiközösítik a tőlük eltérőeket, hanem a szülők” – meséli. Melinda szerint, amikor a gyermekek megérnek annyira, hogy felfogják a saját hátrányukat, azt, hogy szülők nélkül nőttek fel, egyre kevesebbet beszélnek róla, bezárkóznak.
Mesélés közben, amikor az iskoláról beszél, Zolika tekintete üveges lesz. Számára a legemlékezetesebb pillanat az volt, amikor dolgozatot kellett írniuk példaképükről. Egy iskolás nagy valószínűséggel a szüleiről, hozzátartozójáról vagy egy hírességről, közéleti személyről írna esszét ezzel a témával. Azonban a Szeretet gyermekeinek szívében más található. Ők nem írhatnak a szüleikről, mivel esetleg sosem ismerhették őket, és nem írnak hírességekről, mert az ő értékrendjük ennél sokkal kifinomultabb és mintaképük sincs. De akkor kiről írt Zolika? Kit tekint a példaképének? „Az én példaképem egy barátom, aki teljes családban nőtt fel, apával és anyával” – magyaráz. Megható pillanat ez, a szobában levők elcsendesednek, egy pillanatra maguk elé tekintenek és elgondolkodnak.
A csendet és együttérzést megtörve Melinda néni a házon belüli párkapcsolatokról kezd beszélni. Ez a téma elkerülhetetlen, elsősorban azért, mert felnőtt fiatalokról beszélünk, másodsorban pedig azért, mert a házakban a fiúk és a lányok együtt élnek. A házon belül nem alakulnak ki párkapcsolatok, ha mégis, akkor ezek ritkán lesznek tartósak. „Nekem hároméves kapcsolatom volt Jucival” – veti közbe Zolika. „Főként külsősökkel alakulnak ki tartós, komoly kapcsolatok. Azonban a homoszexualitás sem idegen néhány fiatal számára. Egy fiú esetében ezt az apakomplexussal magyarázzák, de a gének is szóba jönnek. Én nem tudom, mi ennek a pontos oka. Azt tudom, hogy nagyon nyitottan beszélnek mindenről, nyíltan felvállalják akár másságukat, még ha emiatt konfliktusba is keverednek a Rendszerrel” – mondja Melinda néni.
A fiatalok a hátrányuk ellenére – sőt, azt leküzdve – olyan mértékű szeretetet, vendégszeretetet és ragaszkodást képesek átadni még az idegeneknek is, hogy az ember szíve összeszorul. A Virágok háza a Szeretetnek és a gyermekeinek az otthona...

Simon Gabriella