Alakját magyarul s írásban megragadni majdhogynem lehetetlen, hiszen az alig érthető moldovai kiejtés visszaadhatatlan, a mély hangon eldünnyögött regionalizmusok lefordíthatatlanok. Amint ajtót nyit, rögtön mesélni kezd. Egy nappal korábban volt a március 15-i felvonulás, megnézte, hogyan ünnepelnek a magyarok. Nem érti, milyen szélsőségesekről beszélnek a sajtóban, ő csak az együttlét örömét látta, s szépek voltak a lovak, volt élet a fúvósok zenéjében.
Egyébként nem szeret újságírókat beengedni a műtermébe, mert aztán megírják nagy ciccegve, micsoda rendetlenség van, meg hogy a művész úr dohányzik és iszik, miegymás. Valóban. A műhely rendetlen, de micsoda elbűvölő rendetlenség ez! Üres, félig üres, kiszáradt meg friss, bontott és bontatlan festéktubusok mindenütt. Festékesek a székek, az asztal, a padló, a fal – önkéntelenül is rápillantunk a művész orra hegyére, de az most véletlenül épp foltmentes. Körös-körül kupacokban állnak a művészet kellékei, ecsetek, oldószeres flakonok, paletták, melyekre szebbnél szebb árnyalatokban száradt rá a festék, s ha az ember közelebbről szeretné megcsodálni valamely falra akasztott festményt, előbb gondosan meg kell terveznie a követendő útvonalat, mely anélkül vezet oda, hogy bármire is rátaposna. A helyiség egyik felében székek meg asztal laptoppal, kávéscsészékkel, csokival, kicsit hátrébb egy dívány, sok-sok könyv mindenfelé – főképp képzőművészeti albumok. Ennek az elragadó fejetlenségnek a közepén áll a festőállvány, előtte alacsony, három lábú székkel. Itt szokott a művész dolgozni, reggeltől általában olyan délután négyig (ilyenkor látogatókat sem szívesen fogad), de gyakran megesik, hogy arra eszmél föl, rásötétedett, s teljesen kimerült. Igen... rendetlenség – az alkotói intenzitás lázmérője.
Emberként egyfajta csakazértis derűlátás jellemzi Fioghin Calistrut. Hitvallása: örülni a pillanatnak és átölelni az életet, úgy, ahogy jön, félelem és aggodalom nélkül. Élni. Csak úgy. Hangjából és szavaiból sosem hiányzik a derű, a humor, esetleg az irónia – még akkor sem, amikor fájdalmas emlékeket idéz föl. Követendő példát jelenthet az a már-már nyers őszinteség is, amely tetteit és szavait egyaránt jellemzi. Sosem külső kényszer hatására cselekszik, sokkal inkább belső szabályainak és igazságainak igyekszik eleget tenni.
Első letartóztatása a 80-as évekre esik, ekkor sok-sok év után elsőként lengetett román zászlót a Szovjetunióhoz tartozó Chişinău utcáin. S ugyanez a szabadságkereső szándék késztethette arra is, hogy más országokban telepedjen le: tanult Tallinnban, majd hosszabb ideig élt Né­met­országban, festményei s feleségei megtalálhatók a világ minden pontján.
Művészetfelfogása szerint a festészetnek az igazságkeresés egyik leglényegibb törekvésének kell lennie. Igazi műalkotást őszinteség nélkül lehetetlen létrehozni. Amikor az ember a fehér vászonnal szemben ül, ecsettel a kezében, akkor nem hazudhat. A festészet kín és izzadság. Mint az élet: az ember fájdalomban születik és hal meg, hasonlóan, a műalkotás is fájdalomban születik. De... reméljük, nem hal meg.
Szerinte sok fiatal festő pontosan azért marad csupán ígéretes tehetség, mert nem hajlandó igazán mélyre nyúlni, mert nem érti meg, hogy nem a stílus a legfontosabb, hanem a kíváncsiság, a megértés, lényeglátás vágya, az igazmondás. Festeni úgy kell, mint egy gyerek. Az alkotói munka meglehetősen intim folyamat; mintha levetkőzne az ember. Ezért nem szereti sok művész, ha figyelik alkotás közben.
Hogy ez az őszinteség nem föltétlenül a valóság hiteles visszaadását, sokkal inkább a lényeg megértését és megragadását jelenti, azt festményei igazolják a legjobban. A hatodikos diáklány Calistru vásznán klasszikus nyugalmú nőalakká formálódik, de úgy, hogy a kislány pár év múlva valóban azt érzi, ha vonásait nem is, személyiségének lényegét sikerült megragadnia a festőnek. A fotón egyszerű tengerparti táj a festményen idillikus álomvilággá alakul. Mert a festő mindenben meglátja és meg is mutatja azt a szépséget, amely másoknak talán nem mindig nyilvánvaló... Képeinek visszatérő motívuma a kakukk – ő maga a kakukk, a román nép a kakukk, mely mást se tesz, csak énekel.
Calistru szerint az alkotásnak mindig belső szükségből kell fakadnia. A művész nem festeni akar, a művésznek festenie kell. Az ulmi (németországi) börtönben készült rajzai pontosan ezt bizonyítják. Hátborzongató, fekete-fehér ábrázolásai ezek a valóságnak, melyek valahogy mégis gyönyörűek. Jelentéktelen incidens, verekedés miatt töltött másfél évet fogdában, s bevallása szerint ebben az időszakban különösen termékeny volt alkotóilag. Sehol sem telik olyan gyorsan az idő, mint a börtönben... Mert ilyenkor az ember csak rajzol és rajzol. A raboknak kirendelt paptól kapott szenet meg papírt, később rajzokat adott neki, s ő cserébe beszerzett különféle dolgokat – valóságos cserekereskedelmet folytattak. Később autót vett az itt készült rajzok eladásából...
Németország után Calistru visszatért Romániába. Sepsiszentgyörgy közel tizenkét éve többé-kevésbé állandó lakhelye. S hogy egy moldovai származású, románul beszélő művész miért éppen Székelyföldön telepszik le egy kalandos – s még nem lezárult! – életút állomásaként? „Valami mágiája van ennek a helynek, itt van még csönd, itt lassabban telik az idő. Brassóban éltem épp, amikor először jártam Szentgyörgyön. Hű, de jó kis város ez, még közlekedési lámpák sincsenek – gondoltam. Mert az ember egy idő után elkezdi értékelni a nyugalmat és a békét... A műteremhez (a város szélén lévő tömbházlakás hatodik emeletén) is olcsóbban jutottam hozzá, a kilátás erdővel borított dombokra nyílik, gyakran megyek oda sétálni. Meg éjszakánként néha elautózom Kovásznára; jártak már arra? Fantasztikus atmoszférája van a városka főterének... Árad az ember felé a pozitív energia. A magyarok hajlamosak Szent­györgyre perifériaként tekinteni, pedig ez a hely, ez a világ közepe. Csupa titok és varázslat. Itt lehet alkotni. Én jártam már Budapesten, de hát nem Gyárfás Jenő-munkákkal találkoztam ott is? Mert itt van valami ősi ereje a földnek...”
A magyarokkal nehezen alakított ki kapcsolatot, de – ahogyan azt ajtónyitás utáni szavai is igazolják – mára megszerette őket. Egy barátja akart tőle festményt venni ajándékként egy ismerősének. Magyar, orvos, jó ember. Ő? Azt a jó csendéletet? Szülinapi ajándékként? Magyarnak? Soha... De igen. Megismerte, megszerette. S következnek a magyaros történetek. És meséli, és meséli, míg be nem sötétedik, s még azon is túl. Meséli jó kedvvel, meséli gátlások nélkül, kis excentrikussággal, sok őszinteséggel, nagy szakáll alól, moldovaiul, hihetetlen élettapasztalat birtokában. Észre sem veszi, hogy föl kéne kapcsolni a villanyt...

Rosu Kriszta