Másnap Gábor Áron megtekintette Kis János műhelyét. A derék harangöntőmester, akinek az Olt utcában volt tágas harangöntő és bádogosműhelye, nyomban meg akarta kezdeni az ágyúöntést, de szó sem lehetett róla, mert a falusiak búcsújárást rendeztek náluk. Egymásnak adták a kilincset, mind az ágyúkat kívánták látni. Kis János jó szívvel magyarázta el mindenkinek, hogy mi mire való.
Megérkezett Jusztina is Bereckből, ahová fehérneműért ment, s Kisné asszonyom a szépszobáját engedte át a vendégeknek. Áron fáradt volt, több éjszaka virrasztott az öntőüst mellett. Most végigdőlt a heverőn, tagjait pihentette, de aludni nem tudott. Jusztina odaült mellé, gombot varrt Áron ingeire.
– Elszennyült a fehér rajtad – mondta.
– Elszennyült? Ki gondol avval ilyenkor?
– Nem baj, hoztam én tisztát. Vettem gyolcsot is, varrtam négy új inget, csak a gombok hiányzanak, de felvarrom azokat is.
Így beszélgettek, míg a vaskályhában egyhangúan duruzsolt a tűz.
Odakint jöttek-mentek az emberek.
Így ment ez délig.
Ebéd után megcsendesedett a forgalom, a falusiak elhúzódtak ismerős házakhoz, mások hazamentek. Úgy négy óra tájban Kis János egyik segédje lélekszakadva rontott be a műhelybe.
– Kis uram, jöjjön, a nemzetőrök elfogtak egy gyanús személyt!
Kis Jánost nem kellett kétszer hívni. Intett, hogy ne lármázzon senki a háznál, ne zavarják Gábor Áront, kapta a bőrösét, és sietve megindult a piactérre. Ahol a Csíki utca elkanyarodik a piacra, a sarkon már nagy tömeg gyűlt össze. A ketrecben egy fekete köpenybe burkolózott magas férfi állott nekitámaszkodva a lécnek. Arcát jobb karjával eltakarta.
Megérkezett Dobay ezredes is, s nyomban megparancsolta:
– Nyissák ki az ajtaját, vezessék ki a foglyot!
Csikordult a rácsos ajtó, a fogoly kilépett ideiglenes börtönéből, de bő ujjú köpenyével még most is elfedte az arcát. Dobay közelebb lépett hozzá, és belenézett az arcába, de abban a szempillantásban meg is fordult, hogy egy elfojtott felkiáltással adja tudtára társainak a felfedezést.
– Balázs Manó, az áruló.
Berde és Horváth megütődve néztek össze. A főkirálybíró csukott szájjal mormolta maga elé:
– Ostoba szerencsétlen…
Hiába próbálta leplezni a Balázs Manó felismerését, az egyik nemzetőr meghallotta Dobay elfojtott kiáltását, s továbbadta:
– Az áruló…
– Ne csapj lármát, fiam – parancsolt rá Dobay a nemzetőrre –, inkább azt mondd meg, hogyan fogtátok el.
– Kóboros szekérrel mellékutakon jött bé a városba. Mikor benéztünk a kóbor alá, a hátulsó saroglyán kiugrott a szekérből, s béfutott egy házba. Mü utána. Az ágy alól húztuk ki. Osztán egyenesen idehoztuk. Még ezt a ládát s ezt a táskát találtuk a szekérben – mutatott a nemzetőr a kalicka mellett őrzött csomagokra.
– Vigyék ezt az embert sebtiben a székházba – adta ki az utasítást Dobay, majd az urakhoz fordult:
– Tüstént össze kell hívatni a hadbíróságot!
– Gyorsan, mielőtt a nép haragja lesújt – tette hozzá Berde.
Ahogy a menet megindult a székház felé, elöl két nemzetőr, közbül a fogoly, mögötte két puskás nemzetőr, a Baromhegy felől az úton feltűnt a sebesült hírnök is. Sebét újrakötözték, homlokán patyolat tisztaságú kendő fehérlett. A hírnök, akit többen felismertek, gyorsan keresztülvágta magát az embersövényen, s a fogoly után sietett. Elébe került egy lépéssel, s visszafordulva arcába tekintett. Egy pillanat nem sok, annyi sem telt bele, már a bajonettja ott villogott magasra emelt jobb kezében; gyűlölettől eltorzult arccal akarta rávetni magát a fogolyra:
– Most meghalsz, kutya!
Ha a nemzetőrök puskatussal fel nem fogják a döfést, azon nyomban megöli Balázs Manót. A nemzetőrök közül többen körülvették az önkéntest, Dobay néhány szót szólt a néphez.
– A székházba visszük, emberek, a hadbíróság fog ítélkezni felette.
– Akasztófára vele! – ordította Szabó Ferenc.
– Megmentik!
– Ítéljen a nép! Itt! Most!
Dobay megértette, hogy a fogoly életét csak a legerélyesebb közbelépéssel mentheti meg, legalább a hadbírósági tárgyalásig, ezért szokatlan eréllyel támadt a nemzetőrökre:
– Indulás, nemzetőrök!
Kis János most vette észre, hogy két nemzetőr egy vaspántos utazóládát meg egy útitáskát cipel.
– Engedelmével – szólt oda Dobayhoz, de be sem várva a feleletet, a ládához lépett. A menet megtorpant, a nemzetőrök letették a poggyászt. Kis János próbálta nyitni a ládát, de zárva volt.
– Nyissa fel kend! – mondta az egyik nemzetőrnek.
A karszalagos katona fogta a puskáját, megfordította, s a szuronnyal felfeszítette a láda fedelét. Kis János Belenézett a ládába, aktákat, levélcsomókat, pénzkötegeket emelt ki.
– Lássuk csak…
Kivett egy fogás levelet, néhányat sebtiben felbontott.
– Németül van – mondta.
Egy diák előlépett.
– Adja ide kend, én lefordítom.
A diák szeme kapkodva vágtatott a németül írt sorokon, míg egyszer csak szigorú ráncok jelentek meg a homlokán.
– Ezt hallgassák meg... A négyes Campagnie Commandótól, Hauptmann Balázs Emánuel a General Commandóhoz, Nagyszeben, 1848. május 16… Nagyméltóságú Tábornok úr… Alulírott... stb. stb. – itt a diák felemelte a hangját – e cél érdekében kész vagyok még nemzetiségemet is megtagadni, hogy sikeresebben szolgálhassam őfelségét a rebellió leverésében...
– Halál reá! – ordította egy hang.
Kis János arcára a harag vörös felhője borult.
– Hallották, uraim, hallották, emberek? Fél éve, már május 16-a óta trafikál az ellenséggel! S nem átallott még másolatot is készíteni gyalázatos leveleiről!
A tömeg megmozdult, hogy elseperje az árulót a föld színéről.
– Állj! – kiáltotta Kis János.
A tömeg megtorpant.
– Még nem végeztünk! Lássuk, mi van a táskában!
A másik nemzetőr kinyitotta az útibőröndöt. Kis János tiszti csizmát, osztrák századosi rangjelzéssel díszített tiszti zubbonyt, csákót dobált ki a gyepre. Kiválasztotta a legújabb, legdíszesebb zubbonyt, s azzal Balázs Manóhoz lépett. Szétnyitotta a fekete köpenyt úgy, hogy láthatóvá vált Balázs testén a honvédőrnagyi egyenruha. Még közelebb lépett Balázshoz, és aranyozott gallérjáról hirtelen rántással letépte a csillagot.
– Ön nem méltó erre, Hauptmann – szólt villámló tekintettel, s letépte az arany vállpántját is.
– Ezt adják rá kendtek – kiáltott a nemzetőrökre, s Balázs lábaihoz dobta az osztrák zubbonyt.
Szabó Ferenc pillanatok alatt lerángatta Balázsról a honvédatillát, s ráadta a császár kabátját. Most ott állott az áruló hajadonfőtt a tömeg fenyegető morajlásában.
– A szégyenfához vele! – kiáltott egy hang.
– Kalickába! – harsogta egy másik.
Félrelökték a nemzetőröket, markos férfiak ragadták meg Balázs Manót, s szempillantás alatt úgy odakötözték a szégyenfához, hogy az arca megkékült a fájdalomtól. Egy öregasszony lépett Dobayhoz.
– Ezredes úr, a halál nem büntetés neki. Tüzes vassal égessék meg, hogy megemlegesse azt a napot, amikor a világra jött.
– Nemzetőrök, oldozzák fel, s indulás! – harsogta Dobay.
A tömeg morajlott, s a székházig kísérte a foglyot. A hadbíróság nyomban összeült, és megkezdte a kihallgatást. A nép nem oszlott el, pedig már lassan szürkülődött.
A hírnök most hirtelen felállott egy nagy kőre, s így szólt a tömeghez:
– Emberek, nemsokára alkonyodik. Ha béáll a sötétség, az árulót nem lehet kivégezni. Éjszakára nem maradhat a székházban, mert reggelig megszöktetik…
– Úgy van – kiáltották többen is.
– Ítéljen a nép – zúgták a körülállók.
– Forradalom van, aki elárulja a népet, adjon számot tettéről a nép előtt – mondta Kis János.
– Népítélet! Halált az árulóra! – kiáltotta most már mindenki.
A hírnök mindenkit túlharsogott.
– Azt mondom, menjünk mind a székházba! Hozzuk ki a foglyot!
– Úgy van, jól beszél – helyeselték mind.
A félelmetes, haragvó néptömeg megindult a székház felé, mint valami sötét, halált vivő fekete áradat. Nem telt bele öt perc, már hozták is a halálra vált, sápadt Balázs Manót. A menet megállt a piactéren, a szégyenfa mellett. Dobay, Berde, Horváth kiáltozva siettek oda.
– Ez törvénytelenség, ez erőszak! – kiáltotta Horváth, képéből kikelve.
– Hallgasson, ha kedves az élete – tanácsolta neki Gál Dani.
– Megállj! – parancsolta Dobay. A menet a katonás hangra lassított, többen hátrafordultak.
– Vigyék vissza a hadbíróság elejibe! – kiáltotta az ezredes.
Balázs Manó szemében felvillant a menekülés reménye. Míg őrei Dobayra pillantottak, két legközelebbi kísérőjét fellökte, s megiramodott a Csíki utca irányába.
Egy dörrenés hangzott ekkor, a szökevény hirtelen kiegyenesedett, egy-két lépést tett, megtántorodott, aztán arcra bukott, keze görcsösen markolt bele a fagyos rögökbe. Az önkéntes ott állt, kezében füstölgő pisztollyal.
– Ki volt az? – kiáltotta a főkirálybíró.
Nem válaszolt senki.
– Ki volt a tettes? – kérdezte most már Dobay is.
Az önkéntes megmozdult, hogy jelentkezzék Dobaynál, de egy erélyes kéz maga mögé rántotta. Kis János előlépett.
– Én voltam.
Dobay még szóhoz sem jutott, mikor ketten, hárman, tízen, húszan kiáltották:
– Én voltam! Én!... Én!... Én!…
Pillanatok alatt százan takarták az önkéntest. Gál Dani utat tört magának a védőfalon keresztül.
– Ne keressék a tettest, urak. Tettes nincs, csak népítélet vagyon. E pisztolylövés kioltotta egy hitvány áruló életét, de megmentette százezrek becsületét. E pisztolylövés ősi székely törvényt elevenít fel, mely arra, ki honáért fegyvert fogni nem akart vagy áruló lett, feldarabolást rendelt.
– Fel kell darabolni! – kiáltotta egy hang.
Horváth Albert most értette meg igazán, hogy mekkora szakadék választja el őt azoktól, akiket vezetni akart. Mire szólhatott volna, a nép ízekre tépte az árulót.
(folytatjuk)
