Sőt, azt is be kell ismernem, ha dolgom sincs arrafelé, mégis azt az utcát választom. Kerülő ugyan, de megéri. Betér az ember a Kút térről, jól belátja az útvonalat, ha a Három Rózsánál még nyoma sem szembejövő járműnek, tépi a bal sávon, mintha ködös Albionban. Izgalmasabb a játék, ha valami feltűnik az utca végén, akkor lehet centizni, hogy az első zsalon után kell visszasorolni, vagy belefér még a második is. A harmadik amúgy nem érdekes, az könnyűszerrel vehető a jobb sávon.
És szeretem a foltozásra előkészített utcákat is. Sok van belőlük városszerte (bár kevesebb, mint az épp aktuális víz/csatornázás/gáz/villany/közvilágítás/internetkábel/stb. lefektetése miatt feltúrt utcából), emlékeztetnek a régi szép időkre, amikor több volt a kátyú városunk aszfaltozottnak becézett járműrongáló úttestjein, mint az egybefüggő flaszterréteg. Igaz, akkoriban a folyamatossági hiányok nem szaporodtak, hanem napról napra fogytak: amint a szomszédos gödrök széle összeért, a kettőből egy lett. Akkoriban találta ki valamely elménckedő atyánkfia, hogy a romániai autóvezetők a legjobb sofőrök a világon, merthogy a körülmények az azonnali helyzetfelismerést és a még azonnalibb kormányrángatást fejlesztették ki benne. De hát közben elkényelmesedett a kies e szép ország útjait rovó jogosítványtulajdonos, és a nosztalgia sem igen akaródzik nekije előhozakodni a szép szabályosan kimart, de teljességgel kijelöletlen mélyedésekkel való váratlan találkozásokkor, a hirtelen fékezéseket kísérő, ám nyomdafestéket nem tűrő szókapcsolatok viszont annál sűrűbben hagyják el ajkát.
Pedig mindenki csak jót akar. A város, hogy javíttatja utcáit, a foltozómunkás, hogy idejében előkészíti a terepet a lyukászáshoz. A város, hogy jó korán megkötötte a szerződést a javításra, a megegyezést aláíró cég, hogy gondoskodik az utcák még kevésbé járhatóvá tételéről. Hogy sem a város, sem a cég nem időjós? Merthogy esőben foltozni nem igazán ildomos, ezt mindenki tudja – azt kevésbé, hogy két talicska aszfaltért beindítani a „sztációt” nem hogy nem éri meg, de egyenesen lehetetlen. Mi történik tehát? A foltozással megbízott cég ilyen-olyan rangú vezetője felnéz az égre reggel, felhőt nem lát, kiadja hát az ukázt: marni, fiúk, jó sokat, legalább két kamion aszfaltra valót. A fiúk fűrészelnek egyenes szélet, szabályos mértani alakzatot (mert azért láttak már egyet s mást), délutánra csorog róluk az izzadság – és nyakukba az égnek áldása. Másnap ugyanez elölről, harmadnapra a marás szünetel, csak az eső marad. És a marakodás. Újabb napokig, hetekig is akár. Hiába, időjósnak születni kell, János bácsit is azért siratja a megözvegyült Mári néni, merthogy reggelente kiállt a tornácra, felnézett az égre, s azt mondta, ma vaj’ fog esni, vaj’ nem. János bácsik pedig nem mindennap születnek, útkaparóéknál pláne ritkán fordulnak elő – úgyhogy nem marad más, mint a polgármestert hibáztatni.
Esetleg ki lehetne azt próbálni, hogy a következő helyhatósági választáson a városvezetői tisztségre pályázóknál ne a tulipán/fenyő/csillag jele legyen a voksolás tétje, hanem az időjósi tehetséggel leginkább megáldott atyánkfia legyen a kiválasztott.