Tisztelet a néhány kivételnek, valamennyi párt és annak vezetője versenyre kelt Vadim Tudorral és Gheorghe Funarral, Adrian Păunescuval, s mert sem az Egyesült Államokat, sem az Európai Uniót nem illik nyakló nélkül szidni, mocskolni, minden dühüket az RMDSZ-re, az erdélyi, elsősorban a székelyföldi magyarságra okádták.

Az nyilvánvaló: igen keveset tudnak nemcsak Szerbiáról s arról az agresszív népirtásról, apartheidpolitikáról, melyet Milosevic honosított meg a régió autonómiájának 1991-es megszüntetésével, az albán lakosság módszeres megalázásáról, és — ami szinte hihetetlen a századvég Európájában — fizikai megsemmisítéséről. Nem hallottak, és nincs is fülük meghallani azt a tengernyi szenvedést, melyet e kis nép elviselni volt kénytelen, s nem hajlandóak tudomásul venni azt a hatalmas emberáldozatot sem, mellyel a koszovói albánok megváltották szabadságukat. A román politikusok egyet láttak: a huszonegyedik század Európájában megtörtént, amire ők — tudj’ Isten, miért — álmukban sem gondoltak: egy alig kétmilliós nép kiszabadult, kiszabadította magát a többségi nemzet — esetünkben a szerb — uralma alól. Ettől homályosult el a látásuk, mondta fel a szolgálatot józan ítélőképességük, s vak dühüket a román politikai osztály döntésével ellentétesen viselkedő RMDSZ-en és a magyar kisebbségen vezették le. Eddig józannak és higgadtnak tekintett román politikusok és politikai elemzők a Koszovó—Erdély—Székelyföld analógiával, újra gyűlöletet és magyarellenességet csepegtettek a többségi nemzetbe, árulót kiáltottak, s hogy még cifrább legyen, most már a szövetség kormányból való távozását követelik, nemcsak Vadimék vagy Geoanăék, hanem a liberális hangadók egy része is, élen az örök nagypofájú Orbannal, az opportunizmusáról elhíresül Radu Câmpeanuval vagy férfias küzdelmeit vívó Norica Nicolai-jal.

S miközben fennen hirdetik, nem, ők soha nem ismerik el Koszovó függetlenségét, miközben visszahívták diplomatáikat Pristinából, ott maradtak és maradnak továbbra is a román katonák, csendőrök, rendőrök. Hogy védjék a kis állam függetlenségét. Tiszta tudathasadásos állapot, ami változhat. Nem véletlenül nyilatkozta Constantin Degeratu, az államelnök biztonsági tanácsadója egy nemzetközi konferencián — egy nappal azután, hogy Traian Băsescu határozottan kijelentette: Románia nem fogja elismerni Koszovót —, a nemzetközi közvélemény és a nemzeti érdekek függvényében változhat a Koszovóval kapcsolatos hivatalos román álláspont. Ha már most azt mondják, hogy esetleg, ha a szükség, ha a nemzetközi közösség, ha a nemzeti érdek úgy kívánja, módosulhat a román álláspont, akkor mérget vehetünk rá, meg is történik. S akkor, miért e nagy cécó?