Száz évvel ezelőtt mi, magyarok az Osztrák–Magyar Monarchia részeként léptünk be az első világháborúba, viszont alanyi jogon távoztunk belőle – vesztesként.
A trianoni békediktátum igazságtalan határmódosításai miatt mintegy három és fél millió magyar kívül rekedt az ország határain. A második világégés közepette megélt ,,kicsi magyar világot” leszámítva azóta is így élünk mi, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, szlovéniai, horvátországi és őrvidéki magyarok, idegen államok fennhatósága alatt, és az a legnagyobb baj, hogy ,,új hazáinkban” száz év múlva is idegenek vagyunk. Vagyis egy adott ország állampolgáraiként nem érezzük otthon magunkat a szülőföldünkön.
Az anyaország részéről hosszú időkre magunkra hagyatva, egy emberként lobbantunk dacra kisebbségi magányunkban. Volt, mi ellen lobbanni. A mindenkori társnemzeti hatalmak – kormányzati formától függetlenül – a ,,magyar kérdést” jogkorlátozó és jogfosztó módon próbálták rendezni, így a hosszú évtizedek alatt sikerült olyannyira éket verni a különböző nemzetiségek közé, hogy az értelmes párbeszéd lehetősége is kérdésessé vált. Tanúnk erre az elmúlt negyed évszázad, amit elvileg egy szabad, demokratikus világban töltöttünk európai keretek között.
A magyar–magyar szétfejlődésért viszont nem a szomszédos országok többségi nemzetei, hanem a ,,mi kommunistáink” a leginkább felelősek. Vagyis hát ne mentegessük magunkat: mi vagyunk a felelősek, ezért ennek a poszttrianoni elidegenedésnek a feloldása a mi feladatunk; sem az Európai Unió, sem más nem fogja helyettünk lebontani mentális határainkat.
Abban is vastagon benne van a magyar elit, hogy az elszakított nemzetrészek az adott ország többségi nemzeteivel gyakorlatilag párhuzamos világban élnek. Alapvetően a kényszer szülte ezt a stratégiát – másképpen nem lehetett ellenállni az asszimilációs nyomásnak; alternatíva híján zártunk, magunkban, magunkért, megírta Kós Károly is.
Egyszerűen nincsenek közös premisszáink. Ezt leginkább a külhoni magyar pártok bukaresti, pozsonyi vagy belgrádi kormányzati szerepvállalásait megalapozó indoklásokból lehet kikövetkeztetni: minden közös kormányzati cél alanya az adófizető állampolgár, és minden olyan politikai vállalás, amely a magyar nemzeti közösséget mint kollektívát érinti, a támadás-védekezés vitustáncában értelmeződik. Meg kell védeni a nyelvi jogainkat, mondjuk, harcolunk a nemzeti jelképeink szabad használatáért, a székely zászló ellen vezet hadjáratot a román kormánymegbízott, ellennyelvtörvényt fogad el a szlovák parlament, megáll az ember esze. Kis közép-európai abszurd, támadják és védjük azt, ami a XXI. századi Európai Unióban természetes kellene hogy legyen. Már ha komolyan vennénk Európát. Nem vesszük komolyan, mert Európa sem veszi komolyan a földrész e fertályát.
Az utódállamok nyomorúsága ebben áll: közép-európaiként is magunkra hagyatva daraboljuk a szovjet világ itt ragadt foszlányait. Az épített örökségünket szétbarmoló, dudvaként megfojtó szocreált bádogtetős csodapalotákkal javítjuk, a szocialista világ modernizációját uniós támogatásokkal toldozzuk-foldozzuk, negyvencentis kilátóról mégiscsak tágabb a horizont. És a sort folytathatnánk a napi életgyakorlatok szintjén tovább élő kommunista mentalitással (polgárelvtársak, a demokráciadeficitet csökkenteni kell!) s a többivel, elmegy az ember kedve a jövőtől.
Évekkel ezelőtt felvetettem a kérdést: mit tett hozzá Erdélyhez az, hogy több emberöltőnyi ideje Románia része? A válasz elkeserítő: semmit. Elvenni viszont jócskán vett el. A szászok, svábok, zsidók hiányát nem ellensúlyozta a Regátból beköltöztetett románok serege, az erdélyiség fogalma megszűnt értelmesnek lenni, nem tudjuk, mi a tartalma, valami hiányt nevezünk ekként, olyasmit, ami úgy van, hogy nincs, de igény volna rá.
Nem tudom, mit hoz a következő száz év. De jó lenne végre ismét otthon lenni a Kárpát-medencében, szegi fel a fejét a bennem élő Svejk.
Demeter Szilárd
(Heti Válasz)
