De a modern kéregetőnek láncon lógó fényképes névjegykártyája van, kezében irattartó, szájában szívmarcangoló szöveg – és agresszív. A minap addig csengetett a lépcsőházi interfonon, amíg valaki megelégelte, és beengedte. Az ajtókat is kitartóan döngette, de többszöri kérdezésre sem válaszolt érthetően, és amikor végül sikerrel járt, számon kérte, hogy miért nem értik őt meg. Hányszor kell elmondania, hogy mennyire fontos ember? Persze, az ajtón senki nem lát át, no meg „kukucskáló” sincs rajta, mert nem vagyunk kíváncsi természetűek, és az interfont is azért szereltettük, hogy tudjuk, ki jönne hozzánk… Miután kioktattak, az ajtót becsuktuk, és már sosem fogjuk megtudni, mit morzsolt a foga között hívatlan látogatónk, de elképzelésünk van róla...
A telefonos árus is az új idők terméke. Gyermekkoromban nem próbáltak így ránk sózni semmit, talán mert alig néhány lakásban volt telefon, de azért is, mert az efféle kereskedelem nem divatozott. De manapság nincs olyan hét, hogy ezt vagy azt ne kínálnának eladásra telefonon keresztül. Már rutinosan tudjuk mon­dani az első csicsergő, kedves női hang hallatán: igazán kedves, köszönjük, sajnos, nincs időnk stb.
De legutóbb nem ez történt. Cseng a telefon, felveszem:
– Igen?
– Familia Kérékész?
– Nu, biroul Kerekes.
– Nu vorbiţi ungureşte, noi nu avem voie să vorbim altă limbă! (Ne beszéljen magyarul, nekünk nem szabad más nyelven beszélnünk!)
– Dar eu am vorbit în limba română (De hiszen én románul beszéltem) – mondom elképedten, és ezzel véget is ért a párbeszéd.
Most sem tudom, mit kellett volna mondanom. A hozzáállást azonban furcsállom. Nekem nem gond olyan nyelven válaszolni, amilyenen kérdeznek, de ha én valami eladhatatlant próbálnék valakinek a nyakába varrni, előzékenyebb lennék az ügyfelekkel. De úgy látszik, ma fontosabb a napi politika a szakmai hozzáállásnál. Pedig ha az eladási módszereket korszerűsítjük, ideje kivetkőzni a balkáni pöffeszkedésből, gőgből, butaságból is!

KEREKES MÁRIA