Milyen szél fúj, milyen lyukból?

A szerző magas rangú RMDSZ-es tisztségviselő, és ez sokat nyom a latban tekintélyelvű kis társadalmunkban. (...) Túlságosan politikaközpontú nyilvánosságunkban egy politikai cím minden más tekintélyt — vagy akár szellemi produktumot — felülír. Persze, az is magyarázza a nagyszámú reakciót, hogy ritka eseményről van szó, hiszen végre egy politikus kezdeményez nyilvános párbeszédet egy fontos témában, az értelmiségiek meg kaptak az alkalmon, hogy most odafigyel véleményükre egy döntéshozó, s felvették az odadobott kesztyűt.

Az írás olvasása közben első benyomásomat a nyelvezetből fakadó ,,nyelvi zsonglőrködés" határozta meg, majd első kérdésem a szerző személye, a körülményekből és konkrét javaslatok hiányából adódóan, a címzett személye volt.

Nyelvi zsonglőrködés

Elsőre nem értettem, hogy milyen logika alapján teszi a székely székeket a modernizáció fékezőjének. Mert ez az egyetlen konkrét javaslat, ami megfogalmazódik a cikkben. Csakhogy a székely székeket mint adminisztrációs kereteket már 1876-ban felszámolták, és az RMDSZ területi szervező elvén kívül csak mentálisan léteznek. És itt van a kutya elásva, ez sejteti a mögöttes célt: az RMDSZ székelyföldi területi újraszervezési szándékának indoklását.

De mi van, ha székely székek helyett mikrorégiót írok? Akkor minden rendben? Ha a mikrorégiók — vagy az EU-s szakzsargon szerint LAU 1-es, NUTS 3-as vagy NUTS 4-es kódjegyzékű adminisztrációs szintek — közötti egészséges versengésként és ennek megfelelően átírva adom elő a Csutak által leírtakat, akkor még modernizációs trendként is tálalhatom a jelenségeket. Csakhogy az EU-s bükkfanyelv szintén egy torzító szemüveg lenne, melyen keresztül rózsaszínűbbnek láttathatnám a valóságot, és ugyanúgy nem jutnék közelebb a valós problémák okaihoz. De még a területi átszervezés valódi indokához sem. Ekkora méretű régiók vannak, és életképesek, fejleszthetőek, modernizálhatóak, ezért voltak az EU-ban is így kitalálva (szakzsargonban Statisztikai Célú Területi Egységek, illetve a még kisebb Helyi Adminisztratív Egységek).

Hadd idézzek a vitában részt vevő két szerzőtől néhány, székely székeket illető jelzőt: ,,a környezet egységes megélésének keretei"; ,,természetes földrajzi/közösségi keret"; ,,elég nagy ahhoz, hogy teljes életlehetőséget, változatosságot nyújtson, és elég emberi léptékű, hogy bárki áttekinthetőnek érezze" (Gáspár Sándor: Széljegyzetek Csutak István (szél)kakaskodásához, Háromszék, 2008. január 24.), ,,földrajzi-társadalmi adottság"; ,,a térségi, kistáji tagolódás pedig az egyik legfontosabb székelyföldi fejlesztési potenciál lehet" (Biró A. Zoltán: Székelyföld? Fejlesztés?, Háromszék, 2008. január 15.).

Tehát akárhogy is illetjük régi vagy új kifejezésekkel, nem az adminisztrációs keretekkel van a baj, sokkal inkább a tartalommal. Megítélésem szerint pedig a belső politikai csoportosulások mentén sokkal nagyobbak az érdekellentétek és egymásnak feszülések, mint a Csutak által említett székek mentén. Az MPP bejegyzésével pedig csak erősödni, szaporodni fognak mindkét félen az öncélú gáncsoskodások, látszattevékenységek. A jelenlegi ,,törzsfőnökök" ugyanilyen tartalommal töltenének fel bármilyen más keretet. A tartalom elemzése előtt viszont némi fogalmi tisztázás szükséges, azaz hogy én mit értek modernizáció alatt. Kénytelen vagyok e kitérőt megtenni, mert egy olyan fogalomra van kihegyezve a vita, amiről sokszor az a benyomása a szemlélőnek, hogy alatta mindenki mást ért. Ez megnehezíti a kommunikációt, tisztázott cél híján pedig a stratégiaépítés eleve esik.

Modernizáció — változat egy témára

Szerintem létezik egy anyagi — ez elsősorban technikai — és egy társadalmi modernizáció. Ez utóbbi szellemi, eszmei modernizáció, és egyrészt megnyilvánul magas, azaz intézményrendszerek, illetve alacsony, az egyének szintjén is (társadalmi tudás, cselekvési minták, magatartásformák stb.). Az anyagi, illetve a társadalmi modernizáció közti kapocs, közvetítő a gazdaság. Egy gyár esetében például nemcsak műszaki felszereltsége a mérvadó, hanem gazdasági szereplőként meghatározó a társadalmi helyzete, beágyazottsága is. (...)

A gazdasági és a társadalmi modernizáció elválaszthatatlan. (Ez hosszú távon demokratizálódást is jelent — legalábbis keresztény kultúrkörben —, mert kivételnek eddig csak néhány ázsiai ország számít, ahol a demokrácia nélküli gazdasági fellendülést pl. a civilizációs meghatározottságú munkaetikával is magyarázzák.) Hogy melyik generálja melyiket, ezt szociológiai irányzatok más-másféleképpen látják. Marx szerint az anyagi változások generálják a társadalmi változásokat (materializmus), viszont Weber kimutatta, hogy az eszmei értékek — mint pl. a vallás változása — is előidézhetnek gazdasági változásokat. A jelenlegi modernizációs vita résztvevői marxista szemléletmóddal egyáltalán nem vádolhatók, mert a gazdasági, illetve a technikai modernizációt alig érintik, nemhogy ennek jelenlétét, előretörését és társadalomra való visszahatását taglalnák. Ami márpedig sok esetben létező valóság. A gazdasági fejlődésnek társadalomalakító, modernizációgerjesztő hatása van. A nagytőke, a multik, ha nem is erőteljesen, de jelen vannak, új szemléletet hoznak. De hogy nálunk és főleg a Székelyföldön miért nem a társadalmi modernizáció zajlik hamarább, és teremt megfelelő körülményeket a tőke még nagyobb fokú beáramlásának? Hát talán ez lenne a vita tárgya.

Néhány modernizációs fék

Nemrég jelent meg a kolozsvári Szabadságban A demokráciához demokrácia kell? című írás, melynek olvasásakor a harmadik világbeli tekintélyelvű társadalmakban a civil társadalom és a hatalmi csoportok viszonyának leírása is ismerősnek hatott, önkéntelenül is a hazai belső, azaz a romániai magyar társadalom viszonyai jutottak eszembe. A politikum rátelepedett az erdélyi magyarság minden erőforrására, intézményére (egyedüli kivétel talán a Sapientia). Amennyiben egy külön társadalomként kezeljük az erdélyi magyar társadalmat (szakmai szempontból pontosabb a kvázitársadalom, de legelterjedtebb a ,,rommagyar" társadalom megfogalmazás), akkor a civil szféra számos eleme bizonyos értelemben a hiányzó magyar államiságot próbálja helyettesíteni, a politikai hatalmat pedig az RMDSZ testesíti meg. Viszont ez utóbbi minden intézményt maga alá gyűrt, a két államtól származó pénzügyi támogatások fölötti teljes kontroll itt összpontosul. Az oktatástól az egyházig, a tudománytól a sajtóig minden terület intézményrendszere teljes mértékben kiszolgáltatottá vált a pályázati pénzeket illetően (kivéve azt a kevés területet és témát, ahol EU-s pályázatokra volt lehetőség, illetve kompetencia és infrastruktúra). Az intézményi kinevezések jogát is szintén egyedül gyakorolja. A hatalmi ágak szétválasztása nem érvényesül, ami a ,,nyugati értelmű társadalmi fejlődés" alapfeltétele, ráadásul társadalmunkban az összeférhetetlenség elve ismeretlen. Nem elég, hogy a pénzosztókat a politikum nevezi ki, ezek maguknak is oszthatnak, és teszik is. Amit a civilizált világban hatalommal való visszaélésnek, korrupciónak neveznek, az versenyképtelen rommagyar társadalmunkban a dolgok megszokott menetének számít. A hatalmi struktúrák működésének szabályzása terén a román társadalom, igaz, EU-s nyomásra, de bizonyos szempontból rég kielőzött minket. Önáltató módon sokan balkanizálódástól — értsd: románokhoz való alkalmazkodástól — féltik az erdélyi magyarságot, holott ez néhány tekintetben már minőségi ugrásnak számítana. Romániában már számos törvény szabályozza — saját kiskirályaink bosszúságára is — az önkormányzatok, illetve állami hivatalok tisztségviselőinek összeférhetetlenségét a civil szervezetek pályáztatása, cégek licitjei terén, de már ezek életbeléptetése előtt is a román sajtó számos politikust buktatott meg (akár minisztereket is — lásd Puwak esetét). A mi sajtónk nagy része ehhez képest teljesen szervilis, mint valós negyedik hatalom nem létezik. Néhány ritka kivételtől eltekintve tabutéma, hogy miért olyan lassú Székelyföldön a restitúció, a pályáztatások belterjessége, az átfedések, visszaélések. Többek közt, mert kiszolgáltatott, de önként vállalt lojalitásból is, az egységnormára hivatkozva hallgatásával hozzájárul a modernizációs fékek, illetve az erdélyi magyar közéletbeli kettős beszéd fenntartásához (pl. a restitúció kérdésében). A magyar, illetve a román állam felől érkező pénzek szétosztását viszont nem szabályozzák a törvények (de ha még azt a csekély meglévőt is áthágják, akkor elnézőek az állami szervek — lásd Szász Jenő udvarhelyi polgármester esetét az Illyés Alapítvánnyal). Sokszor az az érzése támad az embernek, hogy a székelyföldi autonómiára a retorikán túl elsősorban azért vágynak egyes vezetők — pl. az említett —, hogy még kevesebb állami kontrollal jobban kiteljesítsék kiskirályságukat, és modernizáció helyett inkább félfeudális függőségi viszonyokat alakíthatnának ki. A hatalmi koncentráció, a klientúraépítés korlátlan lehetősége autoriter szervezetté formálta az RMDSZ-t is. Így — mindezt tetézendő — világos rekrutációs politika hiánya miatt a professzionalizálódást gátló tényezők halmaza gyűlt fel a szervezeten belül. A különböző alkalmazások vagy tisztségek elnyerése sokszor nem pályázati versenyen megmérettetendő szakmai tudást, teljesítményt igényel, még csak a pártoknál általában kötelező ügybuzgalom sem számít, annál inkább a különböző hatalmi csoportok iránti lojalitás. Nem a szervezet és programja, hanem az egyén, az érdekcsoport iránt, aki adott esetben mozgósítani tudja.

Tévedés ne essék, az RMDSZ nem egyedüli okozója e helyzetnek, ez a kijelentés nem állná meg a helyét. A kapcsolathálóknak vagy a vitaindítót idézve a komaságnak, atyafiságnak a felülértékelődése, a szakmaiság másodlagossága nem csak a politikában, politikai karrierben játszik szerepet, a kapcsolatok, mint korábban említettem, az erdélyi magyar társadalom minden szeletében, tehát más intézményei esetében is fontosak. A társadalmi tudás részévé vált, hogy — a gazdasági szféra kivételével — egy jobb álláshoz ismeretségen keresztül kell jutni. Ezt termelte ki a mi társadalmunk, állampolgári kultúránk, viszont a politikai elitnek felelőssége van ezen állapotok fenntartásában, kihasználásában, mert a hatalmi szerep révén gerjesztője, elindítója lehetne a modernizációs folyamatoknak. De mint az előbb felsoroltakból kiderül, ezt a folyamatot önmaga modernizálásával kellene kezdenie. Az elmúlt években viszont a szervezet nemhogy ezek feloldására törekedett volna, hanem úgy tűnik, rövid távú érdekeit követve éppen ellenérdekelt ebben. Könnyebb egy függőségi viszonyban tartott, minimális állampolgári, politikai kultúrával rendelkező csoportot manipulálni, mint egy felvilágosodottabb, megalapozott elvárásokkal és ismeretekkel rendelkező közösség igényeinek megfelelni. Pedig ez egyre sürgősebb lenne, nem alaptalan Csutak István aggodalma, mert ezek a tünetek már hangsúlyosabban konzerválódnak a rommagyar társadalomban.

A beteg neve

A címzett személye homályban marad, mert egyrészt számos olyan kérdést vet fel, ami nem a modernizációval kapcsolatos, vagy álprobléma, másfelől pedig valós modernizációs problémákat, de melyek nem csak Székelyföld szintűek. Az ezek megoldására irányuló kedvező társadalmi folyamatok beindítása sok esetben az RMDSZ kezében van. Tehát először is ,,házon belül" kereshető a megoldás (legbanálisabb az indítópélda esete). A tünet megállapítása, azaz a modernizációs deficit és az együttműködés, a társadalmi szolidaritás hiánya helyesnek mondható, a diagnózis már kevésbé, a terápia viszont végképp hibázik.

Nem nagy túlzás kijelenteni, hogy a Székelyföldön a társadalmi modernizáció — egyelőre — RMDSZ-függő, mivel a szervezet gyakorlatilag egyedül uralta hosszú ideig a térség önkormányzatait, és nevezte ki az elég sok állami intézmény, hivatal élére a vezetőket, illetve befolyásolta (túlságosan is) a civil szféra és — országos szinten — a sajtó működését. Így az itteni modernizáció sok tekintetben olyan témákat vet fel, ami a szervezet belső működésének, rekrutációs gyakorlatának, vezetői által gyakorolt közpolitikáknak az eredménye. Ennélfogva a megfogalmazott kérdések, a modernizációs deficit nem egy különleges székelyföldi jelenség, hanem erdélyi magyar társadalmi probléma (vagy az oktatási rendszeré pl. országos). Nagyon is ismerősen csengenek a felsorolt tünetek Erdély más vidékein, így akár a Kolozsváron élő magyarság körében is. Ugyanúgy jelen van a könyöklés, a helyi kiskirályok, a provinciális gondolkodású magyar értelmiség, a kapcsolatokon keresztüli érvényesülés, a jövőkép hiánya, a fiatalok elvándorlása stb.

(folytatása holnapi lapszámunkban)