Kórházi tartózkodásom alatti történetet szeretnék elmesélni, ami megerősítette bennem a sors kezének, az égiek létezésének tényét, azt a gondolatot, hogy elhunyt társaink vigyáznak ránk, és a nagyon nehéz pillanatokban közbenjárnak értünk, erőt kérve számunkra a megpróbáltatások elviseléséhez, segítő kezet nyújtva a legnehezebb pillanatok átvészelésére.
Ezek számomra a létező csodák. Súlyos élethalálharc, ötórás műtét, intenzív osztályon való megpróbáltatások, teljes testi-lelki kimerülés után kerültem vissza az ortopédiára, és hirtelen mintha saját tizenéves magamat láttam volna a szomszédos ágyban egy súlyos lábműtéten átesett, hatalmas kék szemével rám bámuló 13 éves berecki kislány személyében. Az ő jelenléte, szeretete, ragaszkodása fél gyógyulás volt számomra: erőt adott a gondolat, hogy jó példával elöl járva könnyítsek félelmein, és a gyógyulásba vetett hit reményét hintsem riadt kis lelkébe.
Tudtam, mit élhet át, hisz pontosan 13 éves koromban én is egyedül feküdtem a kolozsvári gyermekortopédián egy bonyolult kartörés következtében. A kis Bernivel együtt olvastunk, zenét hallgattunk, keresztrejtvényt fejtettünk, szeretteink hiányában egymás kezét fogva meséltünk életünkről, a felépüléshez szükséges kitartást, erőt szuggerálva. Majdnem egy napon szabadultunk, és azóta is majd mindennap telefonálunk egymásnak.
Ő már jól van, jár, még biceg egy kicsit. Nekem még nem szabad felkelnem, remélem azonban, hogy nemsokára együtt sétálgatunk, és az élet szépségeiről mesélünk egymásnak, lassacskán feledve az elszenvedett fájdalmakat, éltetve a sorsot, amely összehozott minket.
BÍRÓ MIKLÓSNÉ
TOMPA ENIKŐ
