Azon termelőegységeket (és nem csak azokat), amelyeket az elmúlt rendszer több mint negyven év alatt az alkalmazottak hajszolt munkája révén és a fizetések alacsonyan tartásával fejlesztettek és korszerűsítettek, tehát óriási erőfeszítéssel és ugyanakkor sok nélkülözéssel valósítottak meg, eladták, noha ez a felhalmozott vagyon a népet illette volna meg. Történt is erre irányuló kísérlet az értékjegyes, illetve részvényes privatizálással, de huszonöt év sem telt el, és ennek az arányos részesedésnek már nyoma sincs, vagy nem is volt.
Két ilyen, jobb sorsra érdemes vállalkozást említhetek a községemből is: Szentivánlaborfalván több mint 150 éve létezik malom, kezdetben egyszerű vízimalom volt, a múlt század végére azonban modern, jól felszerelt kisüzemmé fejlődött (100 tonna búza őrlése 24 óra alatt, 100–200 emeléssel), Uzon­ban pedig több mint kétszáz éve létezik szeszkifőzde, amely ugyancsak a múlt század végére a legmodernebb szeszgyárrá nőtte ki magát. A magánosítás nyomán ma, 22 év után lakat áll mindkét egység kapuján. 450 alkalmazottat és azok családjait nyomorították meg az új tulajdonosok, akik nem folytatták és fejlesztették tovább a tevékenységet, hanem szándékosan csődbe vitték a jól menő vállalatokat.
A malom leszerelve áll, még a bejárati vaskaput és a kerítést is leszerelték és eladták.
A szeszgyár pedig kong, mint egy üres hordó. A sok réz- és inox-berendezést kivágták és eladták belőle! Ilyen és ehhez hasonló eset pedig ezrével, százezrével történt az országban, de itt nálunk, sajnos, ezt két magyar ember vitte véghez. Nevezetesen Erdély Ede és a magyarországi Bige Zalán.
Ezek az emberek még mindig szabadon járnak!? Erdély Edének honnan volt annyi pénze, hogy gyárakat, malmokat, gépészeti állomásokat és más egységeket meg tudott vásárolni? Most se pénz az államnak, se posztó (illetve gyár, malom, munkahely, fizetés) a népnek!
Még meddig mehet ez Ro­mániában?

N. Kányádi Mihály, Szentivánlaborfalva