Olvasom a Magyar Olimpiai Bizottság honlapján, hogy a Magyar Tornaszövetség újabb hat taggal – Kovács Péter, Pap Zoltán, Egervári Márta, Horváthné Elek Anna, Békési Sándor, Pataki Ferenc – bővítette a Halhatatlanok Klubját. Nem vitás, mind a hatnak ott a helye. Minden elismerésünk a tornaszövetségé.
Ilyenkor jut eszembe – na meg a „nemzeti összetartozás” záporában – a határokon túli sportcsillagok körüli síri csend. Annyiszor, de annyiszor elmondták az anyaországban, hogy összetartozunk, hogy egy nemzet vagyunk... Aztán rá kell döbbennem, hogy a sportban ez nem így van. Ott nem nyílik meg az anyaországiak szíve, lelke, hogy végre maguk mögött hagyják, a feledés homályába taszítva a szocializmusban meggyúrt, megformált nemzeti érzelmet, ha lehet azt egyáltalán nemzeti érzelemnek tekinteni, hiszen a fiatal generációnak nem tanították a határokon túl élő magyarok létét, történelmét, és elárasztják a ma embereinek tudatát a szép, elismerő, az összetartozást megerősítő szavak özönével a sportéletben is.
Hej, pedig a kilencvenes évek elején, amikor még nem döngették a nemzeti összetartozással a falakat, kapukat, Lipták Gyula testnevelő tanár Dunaújvárosban rendszeresen megszervezte a Magyar Gyermekek Fedett Pályás Atlétikai Világtalálkozóját (1993-ban például részt vett Erdélyből a Székely Mikó Kollégium, Csíkszereda, Csíkszentdomokos, Szlovákiából Dunaszerdahely, Buzita, Kárpátaljáról Nagydobrony, Beregszász, Técső, Burgenlandból Oberwart, Németországból Castl bei Amberg magyar gimnáziuma, Horvátországból Eszék, Szerbiából Kanizsa, Moravica, az anyaországból nyolc iskola); 1994-ben Szekeres Tamás Tatán megrendezte a Magyarok Világjátékát (az előbb felsorolt országok mind képviseltették magukat); 1998-ban a Magyarok Világszövetsége megszervezte Budapesten a Határon Túli Magyar Sportcsillagok Világtalálkozóját (a korábban említett országok mellett részt vettek az Egyesült Államok, Ausztrália neves magyar sportolói is). Mindhárom rendezvény, sajnos, a VOLTAK sorába került. De mindhárom bizonyítja, hogy sporttéren is élt az összetartozás gondolata. Élne ma is, csak fel kellene karolni, támogatni. Igen, felkarolni, újakat szervezni, hogy ily módon is kiálljunk a határokon túli magyarok mellett, hogy még véletlenül se tudják nyomtalanul felszippantani, asszimilálni őket a különböző országok nemzeti többségei.
Mi, határon túli magyarok büszkék vagyunk az anyaországi sportolók sikerére, eredményeire, nagyon szeretnénk, hogy az anyaországi magyarok is ne csak beszéljenek az összetartozásról, a nemzetről, hanem fogadják is maguk mellé, magukénak a határon túli magyar sportolók eredményeit, sikereit. Legalább időnként, egy-egy félmondatban mondják el: és akkor még nem szóltunk az anyaország kebléről elszakítottakról – neveket is említek: Balázs Jolán, Szabó Katalin, Orbán Olga, Lázár Réka, Jencsik Katalin, Gyulai Ilona, Kicsid Gábor, Birtalan István, Bölöni László... –, akik szintén olyan jók, mint a mieink. Magyarok ők, a magyar nemzet fiai, leányai.
(nagymohai)
