Öreg fák – emlékfák sorozatunkban szóltunk arról, hogy az ezredéves ünnepségek előestéjén egy Bitáról elszármazott erdészmérnök, Szabó Ignác különleges fenyőcsemetékből millenniumi fasort telepített szülőfaluja temetőjébe, amelyet akkor emléktáblával meg is jelölt.
Az évek során érdeklődtünk a faluban, hogy minek és mikor lehetett áldozata a fémből készült emléktábla, amellyel a fenyősort megjelölték, s amelyet már csak érdekességként emlegettek a helyi öregek. Nos, a rejtély csak 2011 nyaráig maradt az, mert a templom javításakor Birtalan András ráakadt az emléktáblára az épület padlásán – adta tudtunkra Róth Levente akkori bitai református lelkész. Azt is elmondta, hogy szándékukban áll felújíttatni, és egy alkalmas pillanatban visszahelyezni eredeti helyére.
Az idő gyorsan halad, ezért mi akkor megkerestük az azóta elhunyt Szabó István kézdivásárhelyi tanárt, Bita szülöttjét, érdeklődtünk az adományozó felől, aki csak a családnevét tüntette fel a fémből készült emléktáblán. Szabó Ignácnak hívták – mondta –, Bitán született az 1800-as években. Édesapjának, idősb. Szabó Józsefnek négy gyermeke volt: József, Kálmán, Zsuzsa és Ignác. A kiegyezés utáni polgári fellendülés hatására két gyermekét indította el a tudás útján. Ignác a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban érettségizett, majd Selmecbányán szerzett erdőmérnöki diplomát. Pályáját a Nagyszeben környéki erdőmérnökségen kezdte. Rövid idő után Görgénybe helyezték. Itt széles körű, szakszerű erdőtelepítést végzett, amelynek az első világháború gyászos következményei vetettek véget. Trianon után áttelepedett Magyarországra. Nyugdíjazásáig erdőmérnökként dolgozott a Bakonyban, majd haláláig Hatvanban gazdálkodott.
Időközben Szász István Gergely fiatal lelkipásztornak jutott osztályrészül a bitai gyülekezet lelki gondozása, miként az is, hogy felújíttassa az emlékjelt, s ünnepélyes pillanatot teremtsen visszaállítására. Erre az alkalomra Józsué könyvének azt a textusát választotta templomi igehirdetésének alapjául, amely az emlékállítás fontosságára figyelmeztet. „Miként a kő marad – hangsúlyozta –, nekünk, falvaink magyar népének, a bitai gyülekezetnek van történelmünk, ami erős szálként köt ehhez a földhöz. Emlékezni, mint ma is tesszük, kötelességünk. Az emlékállító Szabó Ignác tettének volt akkora ereje, hogy ennyi év távlatából is újra egybegyűlhetünk múltunkat idézni.” E sorok írója rövid előadásában elmondta, hogy miként ünnepelt és hogyan is élte meg Háromszék és Bita népe 1896-ban a magyar ezredéves ünnepségek eseményeit. Az ünnep hangulatát versekkel és énekekkel emelték. Ez alkalommal a brassói Kiss Sándor szüleinek emlékére egy székely zászlót adományozott a bitai egyházközségnek, s az azt átadó Albert Levente elmondta Wass Albert A láthatatlan lobogó című versét, majd Pakucs Etelka, ugyancsak Wass Albert A gyökér megmarad című költeményét adta elő. Az átadáson jelen volt a zászló készítője, a brassói vitéz Kicsi Etelka nemzetes asszony. A helybeli fiatal gyerekek Élő forrás csoportja vallásos éneket dalolt, gitáron kísérte a lelkész. Fellépett a sepsiszentgyörgyi nyugdíjasok Őszirózsa dalcsoportja Venczel Anna vezényletével. A templomi gyülekezet testületileg a temetőbe vonult, ahol áldást mondott Szász István Gergely lelkész, s felkérte a matuzsálemi kort megért Szabó Jenő népi faragómestert, hogy leplezze le a visszaállított emléktáblát.
Élő egyházközség a bitai gyülekezet – hangsúlyozta Szabó Irma gondnok, és elmondta, hogy színjátszó csoportjuk nemrég mutatta be a Vonósnégyes című színdarabot, részt vettek a Kálvin-napokon, a szörcsei gyereknapon és a helybeli ifjúsági napon. A bitaiak ünnepe terített asztal mellett ért véget az egyházközség kultúrotthonában. Az „őszirózsások” dalcsokorral szórakoztatták a közönséget.
