Reklámszatyorba, sporttáskába csomagolják mindennapjaikat, az életüket. Néhányan céltalanul róják az utcákat, magukba roskadva ülnek egy belvárosi padon, mások kínzó, kísértő múltjukkal küzdenek, s közben a felemelkedés reményében dolgoznak, segítséget kérnek.
Mindannyiuk életének közös és biztos pontja egyelőre a Csíki negyedi hajléktalanszálló, ahol immár egy éve barátságos szobák, tisztálkodási lehetőség, alapellátás mellett szakemberek fogadják, támogatják a rászorulókat, egyengetik útjukat.
Hogy ki, miért és mikor kerül utcára, válik hajléktalanná, sokrétű kérdés – visszavezethető az egyén önhibájára, ugyanakkor a társadalmi és gazdasági változások is közrejátszhatnak. – A hajléktalan is ember –nyomatékosítja beszélgetésünk kezdetén a szociális intézmény mentálhigiénés szakembere. Gödri-Martis Mónika álláspontja szerint az érintettek egzisztenciája veszélybe került, s bár néhányuknak családja, rokonai vannak, konfliktus alakult ki köztük, elidegenedtek, ez pedig esetenként időszakosan is lehetetlenné teszi az együttélést.
Útban a méltóság felé
A sepsiszentgyörgyi pszichológus felkérésre vállalt munkát a Máltai Szeretetszolgálat által immár egy éve üzemeltetett menedékhelyen. Az indulás izgalma, az első találkozások kapcsán idézte fel: a hozzá betérők egyikéről sem mondta volna meg, hogy hajléktalan.
– Az orvoskollégával, a szociális munkásokkal, az intézményvezetővel és az önkéntesekkel naponta nagy csapatban vártuk a rászorulókat, aztán fogadóórákat írtunk ki, hogy mindenkivel megfelelőképpen foglalkozhassunk. A látogatók közt van anyaságában sérült nő is, aki nagyon igényli a terápiát, más sok év börtön után gyászolja veszteségeit. Nagyon sokan elszigetelődnek – főleg az alkoholproblémások eltaszítóak ilyenkor. Sokuknak nincs munkája, és ez igen nagy gond – mutatott rá a szakember. Hangsúlyozta, a legfontosabb, hogy ezek az emberek ne maradjanak a társadalom peremén, tartozzanak valahová. Legtöbbjüknek nem volt semmiféle biztosításuk, az intézmény pedig eljárt annak érdekében is, hogy a rászorulókat besorolják valamilyen kategóriába, juttatást kapjanak, biztosítottá váljanak, munkát kerestek számukra, hogy dolgozhassanak. Kérdésemre, hogy mennyire megbízhatóak az intézmény szolgáltatásait igénylők, Gödri-Martis Mónika egy év tapasztalatából merítve elsőként pozitív példákat sorol. Sikeres történetekről, bentlakókról és egy házaspárról is mesél, akik megállták helyüket, kikerültek az intézményből, önálló életet élnek, dolgoznak, és állítja: másokat is érdemes munkavállalásra ösztönözni. Ezért is szorgalmazza, hogy hozzák el ajánlataikat az intézményhez azok a helyi vállalkozók, akik – akár időszakosan is – munkát tudnának biztosítani.
– A cél az, hogy az általunk nyújtott szolgáltatások átmenetileg segítsék a rászorulókat, hogy aztán továbbléphessenek. Igaz, legtöbbjük nehezebben fogadja el a szabályokat, ha gondjuk van, inkább elmenekülnek. Feltűnt az is, hogy gyakran változtattak állást, több kapcsolatot, házasságot zártak le. Ennek egyik oka, hogy nem tudják kezelni a konfliktusokat, problémáikat, szűkös a megoldásorientáltságuk – sorolja a pszichológus, aki ellenben eredményként értékeli, hogy az arcokon most már mosolyt is látni, akárcsak azt, ha gondozottjai lemondanak szenvedélyükről. A változás pedig elsősorban akaratot feltételez.
– Arra törekszem, hogy visszanyerjék méltóságukat – hangzik el mintegy összegzésként, s ez a végszó cseng a fülemben a következő bő fél órában is a hajléktalanszálló kihalt lépcsőházában.
Leszámolás a múlttal
Az intézmény legfiatalabb látogatója alig húszéves. Nem híve a formaságoknak, ezért kérésére a lépcsőfordulóban beszélgetünk egy cigaretta mellett, miközben az ablakon át ki-kipillantunk az érkezőkre – az ismerősökkel intenek is egymásnak. Megrázó történetét higgadtan meséli, miként azt is, hogyan próbál manapság helytállni, váltani, megújulni. Igen korán elveszítette édesanyját, az italnak hódoló édesapja pedig nem tudta megfelelően ellátni, végül gyermekotthonba került.
– Soha nem voltam jó magaviseletű gyerek, mindig szerettem a veszélyt, a kihívásokat, a pillanatnyi örömöket – ezek pedig egyre fokozódtak, miattuk az iskolában is értek megaláztatások. Speciális tanintézménybe kerültem, ahol a gyerekek zöme roma nemzetiségű volt. Ebben az időszakban, 8–9 évesen cigarettázni kezdtem, ragasztóztam, majd jöttek a hazudozások, italoztunk is intenzíven. A gyermekotthonban nem tűrték magaviseletemet, hozzáállásomat az élethez, eltávolodtak tőlem. Később már drogokat is forgalmaztam és fogyasztottam, majd 18 éves koromban magam kezdeményeztem hivatalosan a gyermekotthonnal való kapcsolatom felbontását. Tulajdonképpen arra hajtottam, hogy meghaljak, hiszen nem találtam örömet az életben. Végül elmentem egy drogterápiás otthonba, ahol közel egy évet töltöttem, innen jöttem Sepsiszentgyörgyre. Munkám is került, előbb egy asztalosműhelyben dolgoztam, de ott nem szerettem. Közben visszaestem (párkapcsolati kudarc után – szerk. megj.), ismét szert fogyasztottam, de a kezelést követően végül önszántamból leálltam, immár több mint két hónapja. Rendszeresen járok terápiás foglalkozásra, és újabb munkahelyem került – szakácskodom. Ezt szeretem, ezt tanultam. Bevállaltam egy másik foglalkozást is, szabadnapokon gondnoki teendőket végzek. Arra gyűjtök, hogy innen továbblépjek.
A zűrös előzmények ellenére határozottan és mosolyogva válaszolja: most jól érzi magát. Hozzáfűzi ugyanakkor, mindig is vágyott arra, hogy több legyen, mint az átlag.
– Úgy érzem, itt, a szállón sokan megrekedtek egy szinten, én továbblépnék. Igaz, hogy most több a munka, fárasztóbb is, de anyagilag megéri, akár lakást is bérelhetnék. Jó itt, úgy érzem, hogy a társaság, a bejárók elfogadtak, bár sokkal fiatalabb vagyok az átlagnál. Beszélgetni is hívnak gyakran – sorolja. – Az itt dolgozókról elmondhatom, hogy nem munkahelyként kezelik a velünk való foglalkozást. Korábban a gyermekotthonban megtapasztaltam, ki kezel munkahelyként egy-egy ilyen intézményt. De ezeken az embereken azt látom, érzem, hogy szívvel teszik azt, amit kell.
A Maros megyei ifjú jelenlegi munkaadói ismerik történetét, s ennek ellenére bíznak benne, és alkalmazták. S hogy mi a legfontosabb most számára? Csendesen, de határozottan mondja: józannak maradni, nem nyúlni ismét szerhez. Faggatom, mekkora a késztetés.
– Hatalmas – ismeri el –, egyrészt nagyon érzéki ember vagyok, másrészt vonzanak a pillanatnyi örömök. Hajlamos vagyok arra is, hogy nagyon kis dolgokért az igazán nagyokat feladjam. Ám mindennek tudatában vagyok, harcolok ellene. Ezért inkább olyanok barátságát keresem, akik nem tudnak visszahúzni.
Bizalomépítés szabályok között
A hajléktalanszállóra szüksége van rászorulóknak és a város közösségének egyaránt, az első működési év ezt bizonyította – állítja Székely Róbert intézményvezető. A forgalmas esti műszak és egyéni beszélgetések után pozitív visszajelzésekről mesél, valamint a konkrét eredményekről: az előző hónapokban hat látogatójuknak sikerült a menedékhelyről kilépnie. Családjukhoz tértek vissza, dolgoznak, megbecsülik munkahelyüket, más esetben pedig a nyugdíjazás oldódott meg. Most éppen három, korábban kilátástalan helyzetben lévő látogatójukat sikerült hasonló módon támogatni, így egy kis biztonságot kapnak, valamelyest rendeződik helyzetük.
Előző, decemberi látogatásom óta kivirultak az arcok – s ez nem csupán saját tapasztalatom, Székely Róbert is úgy véli, közvetlenebbek lettek a bejárók. Elnyerték bizalmukat, bátrabbá váltak, sőt, segítséget is kérnek, az intézmény munkatársai különböző munkákra ajánlják őket, hiszen tudják, ki mire alkalmas. Rámutatott, az induláskor felállított szabályok továbbra is érvényesek mindenkire, a látogatókhoz azonban a sajátos életutak ismeretében közelítenek a szálló munkatársai. Ennek ellenére tény, hogy még mindig akadnak bizalmatlanok, akik elzárkóznak, inkább saját kis világukban élnek.
– Úgy érzem, a szabályok leszögezése már a kezdetekkor lényeges döntés volt. Az itallal azonban volt és vélhetően lesz is még probléma, ám egy esztendő alatt sok bejárónak sikerült úgy alkalmazkodnia a rendszerhez, hogy ne sértsen szabályt – összegzett.
Esély az újrakezdéshez
A jelenleg 25–26 rendszeres látogatót fogadó szociális intézmény az első, mely esetében a helyi önkormányzat egy szolgáltatást átadott a civil szférának. Sepsiszentgyörgy alpolgármestere, Tischler Ferenc úgy fogalmazott: a szociális hálónak vannak intézményei, melyeket kötelező módon fenn kell tartani, a hajléktalanellátás pedig ezek közé tartozik. Olyan lehetőségnek nevezte, mely kis időre támpontot biztosít a rászorulóknak, míg megtörténik visszacsatolásuk a társadalomba. A korábbi éjjeli menedékhely szabályok, felügyelet nélkül működött, a mai ennek ellentéte, mely a következetesség és az előírások betartatása révén lett eredményes – vélekedett. Az önkormányzat egyébként azt tervezi, hogy a Sing-Singből egy másik épületbe költözteti a szállót, a rendelkezésre álló ingatlanhoz területet is vásárolnának: a kiszemelt, romos épület rendezését uniós pályázat révén lehívott pénzekből kívánják megvalósítani.
Az elmúlt egy esztendőben közel nyolcvanan regisztráltak Sepsiszentgyörgy megújult hajléktalanszállóján, a legfiatalabb rászoruló alig múlt húsz, a legidősebb látogató augusztusban lesz 83 éves. Életúttól, múlttól függetlenül az újrakezdés esélye mindannyiukat megilleti. Erről pedig a negatív értékítéleten alapuló sztereotípiák láncolata között sem kellene megfeledkezni.
