A következtetés amúgy helyénvaló, a gond csak az, hogy egy ilyen témát boncolgató vitára nemcsak a lehetséges pályázókat, hanem az esetleges pályázatkiírókat is meg kell(ene) hívni, illetve ami talán még ennél is fontosabb: az üzenetnek minél több csatornán el kell(ene) jutnia a címzettekhez.
A téma megközelítéséhez a meghívottak közül Székely Csaba drámaírót és György Attila írót arról kérdezte Fekete Péter, lehet-e pénzt keresni írással, működik-e a megrendelés, az elő- és utófinanszírozás az irodalom esetében. György Attila elmondta, a prózaírással nem lehet meggazdagodni, de még megélni sem belőle (ő maga újságíróként, szerkesztőként keresi kenyerét), könyveit „vidám csángó idiótaként” a maga kedvére írja. Igaz, legutóbbi kötete már a kiadó megrendelésére készült, s bár kapott pénzt érte, de például az eladott példányszámok utáni jutaléknál, hát, enyhén szólva átverték. Fontosnak tartja viszont a könyv utóéletét, az író-olvasó találkozókért jó esetben még némi honorárium is jár, de sokkal fontosabb az ilyen alkalmakkor kialakítható kapcsolati tőke. Kiemelte az irodalmi folyóiratok szerepét, hozzátéve, „ha megjelenik valamid, azt fizessék meg”, és hangsúlyozta a pályázatok fontosságát is, bár a jelenlegi könyvkiadási támogatásról különvéleményt fogalmazott meg: György Attila szerint nem a kiadóknak kellene a pénzt juttatni, hanem a szerzőknek, akik kifizetik majd a kiadót, vagy másik lehetőségként az utólagos marketing finanszírozását említette, hiszen jó reklámmal nemcsak a ponyvát lehet tízezres példányszámban eladni, hanem a minőségi irodalmat is.
A drámairodalom esetében ez kissé másként működik, Székely Csaba elmondása szerint addig van gond, míg az első megrendelést megkapja a színpadi szerző, aztán „amikor valami beindul, görög magától”. Az utófinanszírozás (jogdíj) azonban az ő esetében is ellenőrizhetetlen, az előadások száma még csak-csak követhető, de az eladott jegyeké aligha. Így hát a kölcsönös bizalom eszköze marad, de végső soron nem is annyira a pénz számít – mondott ellent önmagának Székely Csaba, aki szabadúszóként megvalósította régi álmát: abból él meg, amit szeret csinálni –, hanem  hogy a színház teljesítse kultúrateremtő szerepét, azaz rendeljen, vigyen színre kortárs drámát. Példát is mondott rá, a Tadeusz Slobodzianek lengyel drámaíróét, aki egyfajta drámalaboratóriumot alapított. Fiatal írók színpadi művek tucatjaival jelentkeztek felhívására, ezek legjavát Slobodzianek színháza elő is adta, elindítva ezáltal egy olyan folyamatot, melynek eredményeként manapság Lengyelországban „szívesebben játszanak kortársakat, mint a régi jó, megbízható szerzőket”. Álma – tette hozzá –, hogy majd ő is valami hasonlót létesítsen. A pályázatok az ő esetében a megnyilatkozási lehetőségen túl kihívást is jelentenek, egyértelműen megfogalmazva: a pályáztatás és a pályázás a legjobb eszköz a kultúra támogatására.
A beszélgetés második felében a színházi lehetőségekről esett szó színházigazgatók és rendezők szempontjából (hozzászólt Németh Kristóf, a budapesti Játékszín igazgatója, Kovács Balázs, a gödöllői Művészetek Háza ügyvezető igazgatója), elhangzott: „az emberek a nevekre jönnek színházba”, azaz sztárok kellenek, és vígjátékok, de folyamatosan nevelni is kell a közönséget. Mint lehetőséget felvetették, hogy a színházak programszerűen kortárs drámaírók műveit is vegyék fel repertoárjukba, a téma azonban néhány példa ismertetésén – a békéscsabaiak drámaíró versenye sajátos kezdeményezés – túl nem jutott.