E titkos paktumban a román fél kötelezte magát, hogy megszakítja gazdasági kapcsolatait Né­metországgal, és augusztus végéig támadást intéz addigi szövetségese, a Monarchia ellen. Romániának orosz részről is katonai támogatást ígértek. A románok 1916. augusztus 27-én Bécsben átadták a hadüzenetet a Monarchiának, a három román hadsereg  több mint 300 ezer katonával azonnal átkelt a Kárpátok valójában őrizetlenül hagyott hágóin. A támadás az egész határvonalon, minden erre használható szoroson egyszerre történt.

A menekülés
A hatóságok az első napon hozzákezdtek a veszélyeztetett zóna kiürítéséhez, felszólították a lakosságot a Maroson túli területek elhagyására, ez pedig elsősorban a magyar és szász városi népességet és Székelyföldet érintette. Az országutak megteltek szekerekkel és állatcsordákkal, a szülőföldje elhagyására kényszerített lakosság tömegeivel. Az arányaiban szűk területekre vonatkozó megszállás a korabeli társadalmat mélyen megrázta. A sérelmek egyik forrása a vidék lehető leg­rosszabb módon irányított és lebonyolított kiürítése volt. A kormány nem értett egyet a hadvezetéssel a kiürítés mértékét tekintve. A katonaság minél nagyobb területről, minél több embert kívánt kitelepíttetni, hogy a hadműveleteket ne zavarják a helyben maradt civilek. Közben kompro­misszum született arról, hogy csak a hadra fogható lakosságot, illetve a hadianyagot szükséges a megszállás előtt álló területekről kivonni. Csakhogy a támadás hírére az érintett megyék lakosságának nagy többsége pánikszerűen menekülni kezdett, s a hatóságoknak nem sikerült úrrá lenniük a helyzeten. A menekülés torlódást, fennakadást okozott az országutakon, mert a vasutat csak nagyon kevés menekülő és csak az első napokban vehette igénybe. Az emberek szerették volna minél több ingóságukat magukkal vinni, háziállataikat is beleértve. A továbbiakban a jószág ellátása nagy nehézséget okozott, a legtöbben arra kényszerültek, hogy megszabaduljanak tőlük, ezért jóval áron alul eltékozolták takarmány nélkül maradt állataikat. Nehéz kérdés a menekültek számának megbecsülése. Különféle számadatok láttak napvilágot, száz-kétszázezer személytől egészen millióig terjedtek a becslések. Az Est című központi újság beszámolója szerint Sep­siszentgyörgy körülbelül 11 ezer lakosából alig több mint ötszázan maradtak vissza. Ugyanakkor sok település teljes lakossága otthon maradt, vagy rövid menekülés után magát meggondolva hazatért. A Sepsi Református Egyházmegyéhez tartozó, károkat összegző esperesi jelentés szerint az itteni harminckilenc település közül harmincból menekült el a lakosság nagy többsége, hatba a menekülők nagy része még a megszállás előtt visszatért, illetve háromból nem menekültek el nagy számban.
A lakosság menekülésével kapcsolatosan két kérdés merül fel: életkörülményeik figyelemmel követése, majd később visszatelepülésükről is szót ejteni, annak ellenére, hogy erre vonatkozó forrásokban nem bővelkedünk. A témával szorosan összefügg a rövid román megszállás és annak hatása a helyben maradt lakosság életének mindennapjaira, valamint a megszállott területeken okozott anyagi károk mértéke. Mindezekről, valamint a menekülés problematikájával kapcsolatosan Bálint Dénes 1916. december 23-i polgármesteri jelentéséből tájékozódhatunk, ennél kevésbé részletes, de néhány érdekes adattal szolgál dr. Király Aladár, Há­romszék vármegye alispánja 1917. január 30-án a vármegyei közgyűlésen elhangzott beszámolója is.
A háborús viszonyokkal és az 1916-os harctéri kudarcokkal, a várható román megszállással és annak következményeivel a kormány túl keveset és csak felszínesen foglalkozott. Erre utal többek között a menekülők vasúton való kitelepítésének szükségessége és az ezzel kapcsolatos bonyodalmak. A Háromszék vármegyei lakosság részére körülbelül ezer vasúti kocsit ígért a belügyminisztérium, amiből a valóságban semmi sem lett. Így indult meg a népáradat Udvarhely vármegye irányába. Az alispán erről a szomorú eseményről így emlékezett: „Reményvesztett keserű csüggedéssel voltak tele a szívek. Ment a székelység gyalog, kocsin, szekéren a bizonytalan jövő felé, alig-alig mentve meg valamit, s hátrahagyva minden vagyonát, termését, házát, temetőit.” Bálint Dénes állítása szerint Sep­siszentgyörgy lakosságából a kiürítés alkalmával a menházat és a kórházat is beleszámítva körülbelül 150-en maradtak helyben. A menekülés közben viszont sokan meggondolták magukat és visszatértek, így a város lakosságának számát a rövid román uralom alatt 600–700-ra teszi. Ez a számadat jórészt egyezik az Est című újságban közöltekkel.

Homályban a végcél
A kormány felkészületlenségére utal az a fejetlenség is, ami a menekülők végcéljának kijelölését illette. Több kelet-magyarországi vármegyét is megjelöltek befogadó közegként, az útra kelők viszont indulásuk idején még nem ismerték végállomásuk helyét. Az alispáni jelentésből mindez kitűnik. Elmondása szerint ő személy szerint augusztus 28-án délután 6-kor hagyta el a várost. A homoródoklándi járás főszolgabírójától úgy értesült, hogy Hajdú megye a végállomás, Udvarhely vármegye alispáni hivatala pedig Bihar megyét jelölte letelepedésük helyéül. Balavásáron a kormánybiztossággal távbeszélő összeköttetés eredményeként tisztázódott, hogy Békés megyét jelölték ki számukra utazásuk végcéljául. A következő települések fogadták a mene­külőket: Gyula, Vésztő, Gyoma, Szarvas, Orosháza és Békés. A háromszéki menekültek közül némelyek úgy határoztak, hogy nem térnek haza, ezek számára az államsegély folyósítását megszüntették. A menekülés idején, de Békés megyébe érkezésük után is a közigazgatási elöljárók elsőrendű kötelességüknek tekintették az emberek érdekeinek képviseletét: segélyeket osztottak szét, útbaigazításokkal látták el a rászorulókat. A Háromszék megyei különítmény őszinte támogatóra lelt Dósa Endre székely származású Kolozs vármegyei alispán személyében, akinek külön érdeme az állatállomány kedvező elhelyezése.
(folytatjuk)