*

Itt ülök, az otthonomban: öreg tanúja, barátja, munkatársa. A falon, szemben velem egy ,,grafika" korondi bokályt ábrázol virággal. A leányom készítette tízéves korában, amikor Ella rajzkörébe járt. Rézkarc-technikájú. Megtanította a gyerekeknek, hogy, ha gyertyával bedörzsölik a rajzpapírt, s belekarcolnak, jöhet a fekete tustinta. Máskor ,,színes" képzelőerejüket hívta életre, gerjesztette be, hogy alkossanak. Amikor az iskola szövőműhelyében készítették a színes rongyocskákból a témás szőnyegeket — pl. ,,Kihajtottam a ludaimat, hej-haj, a rétre" —, ezt készítette az egyik gyermek... A másik falon, itt, a szobában egy színes vízfestés: egy cserépkancsó s egy vereshagyma szőttes terítőn. Ezt is rajzórán készítették. Szép az ,,elhelyezés", a színvilág, minden a miénkből…

*

Az 1948—49-es évben osztályfőnöke voltam. Látom törékeny, nádszálkisasszony alakját, figyelő tekintetét…

*

Mikor már mint tanárnő, idekerült Kovásznára, hozatott Korondról egy láda bokályt, tányért, gyönyörű hagyományos cserepet, s az iskola falára is felkerültek ezekből. Addig a falakat a piros alapon fehér papírból kivágott jelszavak uralták. Mi is vásárolhattunk az edényekből, most is van a lakásunkban.

*

A tanáriban egymás mellett ültünk a nemdohányzó teremben. Jók voltak vele ezek a pár percek. Kézimunkamintákat tárgyaltunk, a ,,női lektorátus" témáit beszéltük meg. Emlékszem, mikor jött előadni, emelte a nehéz képzőművészeti albumokat, hogy minél többet mutathasson meg a munkában fáradt asszonyoknak a művészet értékeiből.

*

Ő és férje létesítették Kovásznán a képtárat. Azóta járhatunk kiállításokra. Hogy örültünk, mikor láthattuk kovásznai volt tanítványaink munkáit — gondolok itt Csutak Leventére, Deák Barnára. Nagy Imre-reprodukciókat szerzett valahonnan, s jutott belőlük nekünk is.

*

Nem írok az igazi lényegről, szőtteseiről, azok beszélnek magukról. Jó, hogy albumokba is bekerültek. Legszívesebben kiraknám az egyes lapokat, hogy mindig lássam A történelem kútját, a Göröngyöket, a Borvizeket, a Keletet, a Kőrösi Csoma Sándorra emlékezve címűt. No, igen, itt megállok. Már akkor ott volt az iskola folyosóján a Kőrösi Csoma Sándor útja című pannója, amikor még nem volt ildomos nagy elődünkről beszélni.

*

Eljött az idő, mikor Kőrösi Csoma Sándor neve felkerült az iskola névtáblájára. De szomorú, hogy ő éppen ekkortájt betegeskedni kezdett. Mikor utoljára meglátogattuk, Jóska préselte a zöldséglevet, hátha meg lehetne még menteni ezt a gyenge alkatú, de szívós lényt. Mikor utoljára vett úrvacsorát, mögém állt a sorban. Nem emlékszem, hogy a reformáció napján vagy adventkor volt-e, de februárban már hosszú gyászmenetben kísértük utolsó útjára. Gondolom, hogy az az emléktábla, amit február 25-én avatunk iskolánk falán, a lehető legméltóbb, ami díszítheti az értékek továbbadásának épületét.