A kezdetektől, 1918-tól 2001-ig meglehetősen nagy időintervallumot fog át, és kihívóan vonzó képet rajzol erről a különös, törékeny, tünékeny műfajról. Mi az esszé? Egyik klasszikusa, Montaigne ,,kísérletnek" nevezi. Szólhat bármiről, erre a magyar esszé örök érvényű darabjai, Kemény Zsigmondtól Szentkuthy Miklósig, Szerb Antalig, Csoóri Sándorig vagy Mészöly Miklósig, Konrád Györgyig ontják a példákat, a legváltozatosabb témakörökben tálalván fel tárgyukat. Az erdélyi esszéírók is változatos képet mutatnak, a regényíró Makkai Sándortól a filozófus Tamás Gáspár Miklósig vagy a művészetfilozófus Dienes Lászlótól, a Korunk első szerkesztőjétől (akit, miért, miért nem, két-három évtizedenként újra meg újra felfedezünk!), a világirodalomban otthonos, literátor Deák Tamásig, hogy csak az egymástól látványosan különböző alkotókat említsük, akiknek írásai így együtt döbbenetes élményt nyújtanak, példázva a világ és az erdélyi esszé sokarcúságát!... A válogató hatalmas anyagot nézhetett át, biztos kézzel válogat, az írások szerzőikre is jellemzőek és egyúttal — ez nagyon lényeges — a helyre is, ahol megszülettek, és a korra is, amely kihívásaival állandóan sajátságos helyzetük megoldhatatlan problémáira irányította az íróik figyelmét. Vannak nagy hiányzók is, Szőcs István, Veress Dániel, Jánosházy György, Csiki László, de a válogatás mindenestől eleven képet rajzol a váltakozó transzszilván állapotokról, az esszé tükrében.

S arról is kell röviden, korunk távirati, szkizofrén stílusában beszélni, hogy nincsenek máig eldönthetetlen kritériumai annak, hogy mi is az esszé. A közélet visszásságait célzó publicisztikán túl, a tárgyára koncentráló, elmélyült, elemző tanulmányon innen van. Feltűnő vallomásos jellege, s időnkénti naplószerűsége, csakhogy a jó esszé kirepül a vallomásból, elhagyja a napló dokumentum-fragmentumait is, eloldozódik tárgyától, de úgy, hogy rátapad, mint fagyöngy a fára. ,,Engedj el, és láncolj magadhoz" — fogalmazott hajdanán egy esztéta, s ennél pontosabban nehezen lehetne megfogalmazni az esszé legbenső lényegét…

Különös a kötet címe is: Az emberfejű madár, a valamennyire tájékozott olvasó a kötetben ugyancsak szereplő Láng Zsolt bestiáriumára gondolhat, de nem! A bizarr szóösszetétel Makkai Sándor egyik kevésbé ismert esszéjéből, a Hősiességből való, amely a könyv fontos írásai közé tartozik. ,,...egyszer Kalotaszegen járva, a régi bikali templomban, amelyet szép tarka mennyezetképek ékesítettek, deszkára festve láttam egy furcsa figurát. Sokszínű madár volt, de emberfejjel. A művész oda is pingálta feléje: »Ihol az emberfejű madár«. De utána, meggondolva, hogy fantáziájának e hősies lendülete zavarba hozhatná a jámbor lelkeket, szerényen alája írta ezt is: »Nints a Világon«. Szép erdélyi hős-madár: ragyogó szárnyú, vitézorcájú angyalsas, a valóságban bizony nem vagy a világon, csak amolyan »kétlábú, tollatlan állat« vagy, ahogy a görög bölcs a közönséges embert nevezte. S mivelhogy csak ilyen vagy, nem tudod hősiesebb dolgon törni a fejedet, mint azon, hogy egyáltalán lehetne-e valamiképpen élni, megélni…" Kissé hosszabban idéztünk, mivel éppen erről szólnak a könyv változatos esszéi, hogy hogyan lehet megélni, egyszerűen élni, s nem felesleges folytatni, túlélni, hiszen a Makkai megfogalmazta óhaj után a negyvenes évek végétől különös megpróbáltatások vártak az erdélyi magyarságra. Már csak emiatt is érdemes lett volna közölni az esszében is remekműveket alkotó Páskándi Gézától is, akinek hiánya lüktető seb... Az esszéírók különböző válaszokat adnak a transzszilván létezésre, egyben viszont hasonlítanak, szabadok. Az esszében teremtik meg önnön szabadságukat...