Nem túl szép szó, de fedi a valóságot. Ráadásul több értelmű, és most egy másik, nem az elhullott állat tetemére vonatkozó jelentését is használnunk kell.
A sors úgy hozta, a héten mindennap, olykor többször is, a Sepsiszentgyörgy–Eresztevény közti úton végig kellett mennem. Nézelődik az ember ilyenkor, mert mi mást tehetne. Szomorúan szemléli a ragyaverte pityókát Szépmezőn, vegyes érzésekkel az Óriáspince-tetővel átellenben a készülő fűrészüzemet. Bosszankodik az onnan földet elhordó teherautók úttesten hagyott nyoma miatt, az eresztevényi vasúti átjáró állandó porfelhőben úszik, az út mentén krumplit áruló atyafinak veszélyességi pótlékot kellene kérnie munkaadójától (már ha van neki ilyen). És óhatatlanul észre kell vennie az embernek az útszéli garázdákat, az almafákat csonkító, ágaikat néhány alig beérett, pirosabb gyümölcs elérésének reményében barbár módon cibáló és le is törő átutazókat: autójuk rendszámtáblájáról megállapítható hovatartozásuk.
De látni kell az autómérgezést szenvedett állattetemeket is. A városvégi útkereszteződés után, ahol az Építők utcája összekapcsolódik a Román Hadseregével, hol a rövidítést választó, de két tengelytörő vasúti átjárón magát átküzdeni kénytelen autóvezetőnek amúgy is lassítania kell, a szépmezői út kezdetén tehát vasárnap reggel óta egy fekete-fehér kismacska hullája fekszik az út szélén. Eleinte még meg lehetett állapítani színét, valamint azt is, hogy kölyökállat volt még, mikor valamelyik autó kerekei alá került – aztán ahogy a napok teltek, szőre színének felismerését a por, éltében elért testnagyságát a természet tette lehetetlenné. Máskor is, de ilyen szénacsináló időben különösképp hamar puffadásnak indul ugyanis az elhullott állat, ami nem csak méretnövekedést, de iszonyú bűzt is eredményez – a fertőzésveszélyt meg ezúttal azért indokolt felemlegetni, merthogy (jól bejáratott hely lévén) a néhai cica mellett álldogálnak az autóstoppal közlekedni vágyók. Azt, hogy turistaszezon kellős közepén milyen megállapítást von le a dög láttán az idegen, rá bízom. Talán észre sem veszi már, hiszen az országhatártól idáig eljutva számtalan hasonló látványban volt már része. Nyilván, az üdvözítő az lenne, ha Székelyföldre belépvén, akármely irányból érkezzék is, az útszélen felejtett állattetemek hiánya tűnne fel az utazónak – de hát a szépmezői út elején még tegnap is csúfoskodó maradvány nem eme vágyott jövőt vetíti előre.
A rövidke, alig több mint tíz kilométeres útszakasz másik ékessége az eresztevényi vasúti átjárón kevéssel odébb található, ez csak kedden tűnt fel: egy róka véres, kettészelt teteme, leírását nem részletezem, az egymástól pár méternyire levő két testrész látványa gyengébb idegzetűek számára még kíméletes előadásban sem elviselhető. A néhai vörös bundás maradványa szintén háborítatlanul vészelte át az elmúlt napokat.
Országút a Sepsiszentgyörgytől a szépmezői útkereszteződésig, s onnan tovább Kovászna felé tartó út, miként országút, sőt, európai út a Brassó–Kézdivásárhely közötti is. Az országutak kezelését-karbantartását végző vállalat munkatársai mindennap ellenőrzést tartanak a hatáskörükbe eső szakaszokon. Na jó, előfordul, egy-egy dög már fel sem tűnik szemüknek, átsiklik tekintetük felette, mert könnyebb, mint megállni és eltakarítani. Meg egyébként is. De ezeken az útszakaszokon jár el naponta többször több rendőrautó. Na jó, tőlük nem lehet elvárni, hogy olyasmit cselekedjenek, mire nem kaptak parancsot. A dög okozta fertőzésveszélyre legérzékenyebbek a mentősök lehetnének, rendben, ők nem sétakocsikáznak, dolguk sietős, nem érnek rá mindenféle észrevételeiket a központtal közölni. De mit tesz a tizenegyezer autó vezetője-utasa (állítólag naponta ennyi jármű közlekedik a 11-es országúton) közül az, aki meglátja a tetemeket? Érzéketlenül és érdektelenül száguld tovább, holott csupán egy-két telefonálásba kerülne az országútkezelő társaság számának kiderítése, ahol állandó az ügyelet.
Hogy is írta a költő? És a legszörnyűbb az, hogy megszokjuk.
Vagy csak a dögség, a lustaság?
