Rossz hírek keringenek Sepsiszentgyörgy kézilabdasportjáról. Nagy a titkolózás a sportág jelene körül, így aztán fokozottabb a bizonytalanság a jövőjét illetően. Folynak a tárgyalások. A tárgyaló felek között akadnak kézilabda szakosok, de vannak a sportággal, annak szentgyörgyi hagyományaival köszönő viszonyban sem állók... A tárgyalásokról kiszivárgott hírekből következtetni lehet, hogy most-most nem temetik el a szentgyörgyi kézilabdát (s vele együtt a megyeit), de mély álomba szenderüléséből csak az év vége felé, az új esztendő küszöbén, hajnalán szándékoznak felébreszteni.
A holt időt kivárjuk, élve jogunkkal, hogy figyelmeztessük a „gyámokat” Sepsiszentgyörgy kézilabdasportjának múltjára, hagyományaira, azzal az elgondolással, hogy „aki nem tudja, honnan jön, az azt sem tudja, hová megy, igyekszik”. Tehát ami volt, annál többre kell törekedniük kézilabdasportunk mentorainak!
Nézzük hát a múltat
Történelmi visszatekintésünket hadd kezdjük egyik világbajnokunk, Radó Ilona (volt még három, a kovásznai származású Ugron Jozefina, a teleki Nagy Irén és az imecsfalvi Kicsid Gábor) szavaival: „Indulásunkkor már két szinten zajlott Sepsiszentgyörgyön a kézilabdaélet, ifjúsági szinten a Székely Mikó Kollégiumban, ahol diákoskodtam, és A-osztályos szinten a textilgyárban...”
Közel három évtizeddel később megalakult Kovászna megye, s a Radóék hagyta térségben egy sor tehetséges leány és fiú bontogatta szárnyait, hogy berepülhessen előbb az országos, majd a nagyvilág élvonalába. Hogy csak a legnagyobbakat említsük: a Török testvérek, Mária és Edit, Kopacz Doina, Ráduly Annamária, Nagyné Rotiş Gabriella. Akácsos Barna Zsolt... A főiskolák, a nagy klubok sorra elvitték tőlünk a fel-feltűnő tehetségeseket...
Többször is megjárta a szentgyörgyi női csapat az A-osztályt, a sportág úgymond felsőházát, de nem tudott megkapaszkodni, mert hiányoztak ők, hiányzott egy igazán hozzáértő, rátermett menedzser- és edzői gárda az utánpótlás nevelése terén, mind a felsőbb szinten szereplő csapatok élén; olyan edzőkre, szakemberekre gondolunk, akiknek igazán szívügyük lett volna a kézilabda. Hangsúlyozzuk: szívügyük lett volna a kézilabda. És itt álljunk meg, ne boncolgassuk a lezajlott tényeket, ne részletezzük azt a bizonyos „kézilabda-háborút”, majd az MSC–Bobowling nacionalista mezsgyére terelt civakodását... Elegünk van ezekből, csak fájdalmat tudtak okozni, de a sportág fejlődését nem tudták biztosítani.
Na, de a baj nem jár soha egyedül. A lezüllesztett utánpótlás-nevelés okozta gondjainkat fokozta a Román Kézilabda-szövetség korosztályos megszorítása. Ennek következtében hét fiatal játékost kellett beépíteni felnőttcsapatunkba. Sepsiszentgyörgynek az utánpótlás-gárdájában viszont nem volt hét felsőbb osztályra érdemes játékosa. Nem maradt más kiút, mint a Brassói Dinamóhoz fordulni segítségért. Segített is a szomszéd. Ekkor jött Lechner Ferenc és hét tanítványa...
Az MSC azonnal tervezett: Lechner Ferencnek négy év alatt kell olyan csapatot felépítenie, összekovácsolnia, mely a szuperligában is megállja helyét!
Az előbbi bajokhoz csatlakozott egy újabb. Az RMDSZ-es politikusoknak az az ötletük támadt, hogy úgy, mint Csíkszeredában a jégkorong, Sepsiszentgyörgyön a kézilabda, ezen belül az MSC női csapata legyen a szövetség zászlóvivője (!). Azt már mondanunk sem kell, hogy kézilabdánk valós tényeinek ismerete nélkül – s itt hirtelen beugrik egy kérdés: vajon most, amikor a sportág jövőjét feszegetik, ismerik-e kézilabdánk valós tényeit a „gyámkodni” akarók? –, csupán a felszíni csillogásra alapozva hozták meg döntésüket, és rávették az MSC vezetését, hogy bólintson rá erre a „zászlóvivő szerepre”... És tessék, a megyei tanács alelnöke, Vajda Lajos, a város polgármestere, Albert Álmos és az MSC igazgatója, Sánta Károly aláírt egy szerződést, úgymond garancialevelet, melyben elkötelezték magukat arra, hogy garantálják a csapat részvételét a Nemzeti Ligában, garantálják a játékosok, az edzők fizetését.
El is készült a költségvetési tervezet négymilliárd lejről – természetesen régi pénzben. Amikor ezt megnézte a témában jártas szakember, mosolyogva csak annyit mondott: ez az összeg fél évre elegendő. Fél évre! Aztán a három „garantáló” asztalhoz ült, és összehozott 368 000 lejt – 100 000-et adott a megyei tanács, 118 000-et a polgármesteri hivatal, 150 000-et az MSC. A negyedik pénzforrás a Támogatók Klubja kellett volna hogy legyen, de ezt az Istennek sem sikerült összehozni.
Na de úgy-ahogy, döcögve, nyikorogva, zakatolva beindult a szervezési munka, melybe bekapcsolták a Brassóban élő, imecsfalvi Kicsid Gábort is, aki miután nem tudott megbarátkozni a szervezésben mutatkozó zűrzavaros állapotokkal, távozott. Gabi távozása után a klub felmondott a menedzseri munkában otthonosan mozgó Baki Jánosnak, minden bizonnyal, mert túl sokat akart, túl sokat tudott... aztán megváltak a korábbi edzőtől, Lechner Ferenctől is, helyére Mircea Bucăt hozták, de nem igazolták le, így Mircea nem ülhetett mérkőzés közben a kispadra, s ennek következtében zavargás állt be a csapatban. Ezt már szinte mondani sem kell, teljes lett a káosz. A csapat eredménysorozata pedig lesújtó, de oly nagyon, oly erősen, hogy a „nagy hármas” – alelnök-polgármester-igazgató – összecsuklott. A város még besegített egy ötvenezressel, de a megyei tanács egy árva fityinget sem adott...
És ekkor tűnt fel a kosárlabda, nem a B-osztályos bajnokság megnyerésével, hanem a Román Kosárlabda-szövetségtől kapott ajánlattal a kezében: az a csapat, amely tudja vállalni a költségeket, az A-osztályban indulhat. A néhány lelkes kosárlabdabarát mellé csatlakozott az RMDSZ-es vezetés is, természetesen azzal a nem titkolt gondolattal (s ezt hangoztatták is), hogy megvan az „új zászlóvivő”.
Új út előtt a volt zászlóvivő
Mondanunk sem kell, hogy a háttérbe taszított kézilabda erősen válságos helyzetbe került, hiszen a „nagy hármasból” csak az MSC vállalta a „garancialevélben” foglaltakat, csak a klub nézett a játékosok jogos anyagi követeléseivel szembe, vállalta a pert (mert azt is indított néhány játékos), a két politikus – alelnök és polgármester – nem. Vészesen közeledett az A-osztály bajnoki rajtja, de csapat még nem volt... És akkor jött két testnevelő tanár és kézilabdaedző – a ma már néhai Ceangău Sándor és a nagy öreg, Csiki Sándor –, na meg az MSC igazgatója, Sánta Károly, ők hárman a csapat mellé álltak, és az erősen megfiatalított kerettel, a csapatépítés nemes feladatával, a türelemre alapozott szurkolói segítséggel mozgásba állították – természetesen új úton – az együttes szekerét. Néhány tapasztalt, szuperligában megfordult játékos – Tankó Eszter, Tompos Brigitta, Lőrincz Orsolya, Lidia Adiaconiţei, Crina Ciobanu, Molnár Enikő –, az ISK együtteséből kinőtt négy játékos – Ambarus Ildikó, Mátyás Mónika, Szakács Simon Elena, Ramona Suciu – és még néhány sportiskolás tehetség – Bianca Herciu, Andrea Şerban, Pál Júlia, Larisa Comşa, Opra Beáta, Préda Zita – bevonásával sikerült villámsebesen rajthoz állítani az A-osztályos csapatot, mely mindjárt az első bajnoki mérkőzésen Târgoviştén legázolta a helyi egyetem együttesét. Ezek után következhetett az igazi munka. Szerény anyagi háttérrel is, határtalan kézilabda-szeretettel remek munkát végzett Sanyi bácsi és egykori tanítványa, Sándor. Hangsúlyozzuk, mert hangsúlyoznunk kell, szerény anyagi háttérrel, hiszen – mint utólag Csíki tanár úr jegyzetéből kiderült, a polgármester az írásban is beígért támogatásról megfeledkezett, szintúgy a megyei tanács, de az legalább nem ígért – csak erre futotta a volt szuperligás játékosok pertüzében álló klubnak. Márpedig olyan bajnokságban szerepelni, amelyben mindenik ellenfél profi, csak te vagy amatőr, nagyon nehéz, csak sok-sok lemondással, áldozattal lehet. Elismerés illeti ezért a leányokat, az edzőket, akik mindent vállaltak, a kitartó munkát is, melynek eredményeként fokozatosan javult az együttes játéka...
És tessék, amikor már mindent kezdtünk rózsaszínben látni, szikrázni kezdett a Csiki Sándor által is jelzett bizonytalanság. Újra meg kellett fogalmazni a kérdést: Mi lesz veled, női kézilabdacsapat? Ezt a növésbe lendült csapatot veszni hagyni több, mint felelőtlenség, egyenesen bűn!
Nem sokkal később kirobbant egy újabb kézilabda-háború – a már korábban említett, nacionalista lejtőre állított MSC–Bobowling ellenségeskedés. S míg dúlt a háború, a háttérben zajló utánpótlás-nevelés mély zuhanásba kezdett. A zuhanás jelenlegi állása: az előző bajnokságban nem volt már női ifi I-es csapatunk, az ifi II-es az 5., az ifi III-as a 3. helyen végzett a nagyon alacsony létszámú csoportokban, az A-osztályos nagy csapat pedig a tizenegy tagú mezőnyben a 10. helyen zárta a bajnokságot.
A sóhajgyenge teljesítményért nem a leányokat kell szidni. Nem ők a hibásak. Ők annyit nyújtottak, amennyire megtanították őket. Tehát az edzők, az illetékes vezetők kell hogy értékeljék, elemezzék az évekre visszamenő munkát, s levonják a tanulságokat. Elmondjuk újra és újra: de nem úgy, ahogy eddig tették! Elképzelhetetlen, hogy nem vették észre a kézilabdában végzett munka milyenségét, egyenesen fogalmazva: döcögését, eredménytelenségét. Legyen világos mindenki előtt, az utánpótlás-nevelés teljes egészében nem egy jótékonysági intézet, ahol szőnyeg alá seperjük az oktatók, vezetők mulasztásait!
Ne feledjük, a kézilabdasport hagyománya gazdag városunkban, megyénkben. Ez a hagyomány pedig kötelez. Mindenekelőtt a még jobb teljesítményre. S hogy ezt elérjük, több odafigyeléssel komolyabb, elkötelezettebb munkát kell végezniük mindazoknak, akik e sportágban keresik kenyerüket, megélhetőségüket.
Ez a kötelező hagyomány vonatkozik azokra is, akik „most” városunk kézilabdasportja jövőjének orvoslását vállalták. Ne szégyelljék elővenni az egykori edzőnk, Jakabos István által készített s a város polgármesterének is átadott Háromszéki kézilabda-akadémia vázlatát. Lehet belőle tanulni. Tegyenek félre minden egyéni, hivatali, politikai érdeket kézilabdánk – mely része a világ élvonalába (hangsúlyozzuk: a világ élvonalába) tartozó román kézilabdasportnak – talpra állítása érdekében!
Úgy legyen.
