Sósmezőtől Kassáig
– 1924. február 2-án születtem Bélafalván. Heten voltunk testvérek. Hét elemi osztályt végeztem. Ezután a bátyám 1939. január 16-án elvitt szabóinasnak Kézdivásárhelyre, ahol Sós József mesterhez kerültem szakmát tanulni. 1943 szeptemberében tettem le sikeresen a vizsgát szabómesterségből. Horthyék eldöntötték, hogy székely határőrséget alakítanak, ezért a tizennyolc éveseket is behívták katonának. Én is közöttük voltam. Sepsiszentgyörgyre az árkosi táborba kerültem. Két tábor volt, az első és második század, A- és B-tábor. Onnan, az A-táborból az esztelneki határőrséghez irányítottak, majd Sósmezőre vittek. Ott a Töm­lőhordó határhegy tetejére vezényeltek, ahol a régi bunkerekben foglaltunk tüzelőállást. Az oroszok 1944. szeptember 8-án törték át a sósmezői sorompót. Én egy géppuskás századdal voltam, de nekem karabélyom volt, és külön lövészárokban voltam. Árulás történt, a románok a hegy mögött, örvényeken vezették át a vörös hadsereg katonáit, és így az erődöt ki­kerülték. Azt az oroszok repülőkről bombázták, és ágyúkkal is lőtték. Az első ütközetben már huszonhárom bajtársam meghalt. Aznap pa­rancsba kaptuk, hogy vonuljunk vissza Kézdi­szentlélek irányába, mert az oroszok már a Gyimesekben is leverték a mieinket. Mi ott, a Perkő tetején foglaltunk éjjel tüzelőállást, de Csík felől már láttuk az ágyúzást. A Perkőről Sepsibükszádon át a Tolvajostetőn keresztül Székelyudvarhelyre vonultunk gyalog. Az egyik katona, aki elöl haladt, rágyújtott egy szivarra, az oroszok felfedeztek és odatüzeltek. Onnan ismét vonulnunk kellett, Maros megyébe, Idecsparataknál foglaltunk ismét tüzelőállást. Egyik reggel, amikor mentem volna le az óvóhelyre, az oroszok kezdtek aknával veretni. Egyszer úgy éreztem, mintha egy kavics megcsapta volna a bakancsomat. Két aknaszilánk ment a bokacsontomba egy nyomon. Történt ez 1944. december 6-án. Szászrégenhez közel jártunk, egy nagy hegytetőn az oroszok már ott is megjelentek, és körkörös védelemben foglaltak állást. A környékről odarendelték a  mieinket, hogy foglaljuk vissza a hegyet. Páncéltö­rőnk és aknavetőnk is volt, de a mieink túl rövideket lőttek, így nem az oroszokat, hanem a saját katonáikat találták el, és sokunkat meg­sebesítettek. Onnan a szerencsi csokoládé­gyárig vonultunk ismét vissza, és foglaltunk el újabb tüzelőállást. Ott egy őrmester maga mellé vett. Ahogy vonultunk vissza, a környékbeli katonák, ki hová való volt, lemaradt és hazaszökött. Közben Szálasi Ferenc átvette a hatalmat. Mi valahol Szászrégen környékén érte­sültünk a nyilasok hatalomátvételéről. Én időközben Kassára kerültem a katonai kórházba, ahol az egyik aknaszilánkot kivették a bokámból, de a másik benne maradt. A műtét után a sebem szépen begyógyult. A második szilánk akkor verődött ki a lábamból, amikor a hadifogság után megérkeztünk Nagyváradra. Amikor lehúztam a zoknimat, beleakadt a szilánk. Egy szanitéc vette ki csipesszel.

Amerikai fogságban
– Miután a kassai kórházat bombatalálat érte, a felszereléseket a betegekkel együtt szerelvényre tették, és kivittek Németor­szágba, Langfurtba, mely akkor kórházvárosnak volt nyilvánítva. Regensburgba vittek, ahol új német katonai egyenruhát kaptunk, és mivel páncélvadász kiképzést kaptam, a fegyverzetem egy géppisztolyból és két páncélökölből (Panzelfaust) állt. A páncélököl a német hadsereg legnagyobb számban gyártott, egyszer használatos páncélromboló fegyvere volt a második világháború idején. Franciaországba vittek, oda, ahol most az európai országok a gyűléseket tartják, Strasbourgba. Ott a németek két hétig naponta kivittek lövészárkokat ásni, várták az amerikaiakat. Mi nem lőttünk, nem mertünk rálőni az amerikai katonákra, de voltak köztünk SS-tisztek, akik helyettünk is céloztak, amikor tíz méterre álltak tőlünk páncélozott járműveikkel. A legtöbb páncélost néger katona vezette. Fémlett az arcuk, és elővillogott szájukból hófehér fogsoruk. Mu­tatták nekünk, hogy fel a kezekkel, adjuk meg magunkat, dobjuk el a géppisztolyokat. 1945 húsvét nagyszombatján, április 11-én estem amerikai fogságba. Nem bántak rosszul velünk. Meg voltunk tetvesedve, de amíg nem fertőtlenítettek, nem engedtek be a lágerkapun. Levetkőztettek csóréra, és úgy fertőtlenítettek, a tetű és a tojás csak úgy hullott le a testünkről. A legtöbb katona farzse-bében kis üveg ital volt, amit elővettek és megkínáltak minket is.
Miután összeszedték fegyvereinket, egy gyűjtőlágerbe kísértek. Szögesdróttal volt bekerítve. Ha jól emlékszem, háromszázezer hadifogoly volt ott minden nációból. Az amerikai  lágernek tizenegy fiókja volt, mi, erdélyi magyarok és a románok a tizenegyedikbe kerültünk. A foglyoknak hajókon szállították az élelmet, annyi embernek kellett eledel bőven. A napi adag egy gombolyag főtt pityóka és fertőtlenített ivóvíz volt. A vizet nagy hordókban tartották. Amikor bekerültünk a lágerbe, sokan meg is haltak a gyengébbek közül. Menet közben javult az étel, reggelre már tejeskávét vagy mazsolás tejet kaptunk, a kekszet nem darabszámra mérték, hanem a sapkánkat teletöltötték. Még hígpalacsintát is adtak. Nem voltak sátrak vagy barakkok, annyi fogolynak nem is lehetett építeni, mindenki a szabad ég alatt hált. Egy szőlős helyen volt a lágerünk, azt kerítették be szögesdróttal. Nem dolgoztattak, de mosogatni azért beosztottak. A mi csoportunkból hárman mosogattunk. Engem egy idő múlva egy szabóval és egy suszterrel együtt kivittek a lágerből egy civil helyre, ahová kifogadtak. A gazdánknak szőlőse volt, ebédre mindig adott egy kancsó bort.
1946 májusában engedtek haza. Akkor volt Bélafalván a püspökjárás, a bérmálás. A lágerből külön szerelvény szállított Nagy­váradig. Ott pakoltak ki. Odáig elkísértek az amerikai tisztek, mivel fennállt a veszély, hogy az oroszok lefoglalják a szerelvényt, és meg sem állnak vele Szibériáig. Nagyvára­don egy volt tűzér-istállóban szállásoltak el. Erdélyiek már nem voltunk sokan, amire Nagyváradra értünk. Kiállították a nevünkre a menetleveleket, és úgy jöttünk haza három nap alatt. Sokan vártak a bélafalvi vasútállomáson, mert híre ment, hogy jövünk haza az amerikai fogságból.
Veteránnyugdíjt havonta százkét lejt kapok, keveset adnak, mivel mi magyar kato­naként a románok ellen is harcoltunk. A Szovjetunióba elhurcoltak és azok özvegyei sokkal többet kapnak, de ők meg is érdemlik, hozzánk képest nagyon sokat szenvedtek. 1947 őszén, október 4-én ismét katonai behívót kaptam, Brassóban hét hónapot katonáskodtam, a levente katonaság nem számított.

A két milicista halála
– Amikor Pusztai Ferenc és Dézsi Dénes meglőtte a milicistákat – Gheorghe Pascu polyáni őrsparancsnokot és Fogarasi László tizedest a szérűben – én voltam őrszolgálatban. Páll Menyhártot augusztus 9-ről 10-re virradó éjszaka 3 órakor az édesanyja költötte fel, hogy vágja fel az előző nap az erdőből hozott fát. Páll Menyhárt Csibi Lajossal volt az erdőben. Amikor hazaértek, és leürítették a szekeret, Pusztai arra kérte, hajnalban őket is költse fel, hogy segíthessenek. Előbb Dézsi, majd Pusztai jött ki a csűrből, és nekifogtak fát vágni. Akkor érkeztek meg a milicisták, akik nem voltak biztosak abban, hogy a két békésen fát vágó személy valóban Pusztai és Dézsi. Pascu ment elöl, Fogarasi távolabb maradt. Mindkettőjük kezében ott volt a szolgálati fegyver. Az egyetlen szemtanú, Páll Menyhárt állítása szerint az őrsparancsnokot Dézsi lőtte le 2–2,5 méter távolságról, Pusztai pedig a helyettesével végzett, akire 4–5 méterről nyitott tüzet.
A hely, ahol őrködtem, a Páll Vilmos kertje mögé esett. Minden éjszaka ketten voltak szolgálatban fegyverrel. Éppen a gabonahordás időszaka volt. Én megkértem a cimborámat, Tuzson Aladárt, hogy cseréljen velem szolgálatot. Így én voltam a mezőn 1953. augusztus 9-ről 10-re virradó éjszaka. Vasár­napra esett a szolgálati időm. Hajnal felé, négy és öt óra között egyszer csak három lövést hallottam, majd a kukoricásban mozgást is észleltem, a Páll Menyhért kertje mögötti kukoricásban suhogtatást hallottam. Valakik a Nyároskút irányába szaladtak. Még sötét volt, látni senkit nem láttam, akkor kezdett csak virradni.
Civilben őrködtünk a mezőn. Tizedikén délelőtt a milicisták kutyákat is hoztak, de csak az erdő széléig mentek, odáig vezetett a nyom, vagy nem mertek bemenni az erdőbe, én nem tudom. Pusztaiéknak annyi eszük volt, hogy a látszat kedvéért kifelé mentek, de nyomban bekerültek a vasút felé, és onnan nézték végig a katonák érkezését.
Másnap a cséplés már Bíró Balázsnál otthon folyt. Mivel ott voltam őrségben, amikor kijöttek Bukarestből kivizsgálni az ügyet, engemet is hivattak és kihallgattak. El kellett mondanom, hogy mit hallottam és láttam a szolgálati időm alatt. Túl sokat nem hurcoltak meg akkor, Marosvásárhelyre a szekura leghamarabb Páll Menyhártot, a bicskakészítőt és az édesanyját vitték, mivel náluk a házkutatáskor többféle lőszert és kézigránátot kaptak, a géppuska a kútból került elő, miután kimerítették a vizet. Én úgy emlékszem, hogy vagy hat hónap után kerültek csak haza. Elengedték, mert félszeg volt. Tuzson Bélát és Tuzson Aladárt is elvitték Kézdivásárhelyre vizsgálati fogságba, mert ők is többször vendégül látták Pusztaiékat.
Őrségbe még rajtam kívül más napokon Gál Imre és Fekete Árpi is be volt osztva. Fekete Árpi akkor ment fel az erdőre, és a falu végén ő is hallotta a lövéseket.

Szekusok érkeztek a faluba
– Hamarosan Marosvásárhelyről érkeztek szekusok a faluba, akik útmérnökökként mutatkoztak be. Kocsiséknál ettek és ittak, ott is voltak megszállva. Egyik este hívattak engem Kocsisékhoz, mondták, hogy reggel menjek oda, mert a „mérnök úr” hívat. Mondta, hogy kell neki egy nadrág, és én mérjem meg őt. Ez volt a trükk. Én annak idején, mint már említettem, szabóskodtam. Amikor a „mérnök úr” lehajolt, kilátszott a pisztolya a köpenye alól. Ilyen mérnök volt ő – szaglászni jött Béla­falvára, semmi köze nem volt a útméréshez. Azt mondta nekem a „mérnök úr”, hogy maga a nyugati fronton harcolt, írja le az életrajzát és azt, hogy azóta mit csinált. Én leírtam neki mindent, semmit nem hallgattam el, a fogságomat is leírtam. A „mérnök úr” akkor rám parancsolt, hogy közre kell vele működnöm, de erről még a feleségem sem tudhat. Az volt a megbízatásom, hogy a Telek patakánál minden este járjam meg magamat, és találkozzak Pusztaiékkal. Persze, azt is mondta, azonnal jelentsem, ha látom őket. Már akkor hallani lehetett, hogy jól megverték azokat, akik árulkodtak róluk. Nekem ez nem hiányzott volna. Elég az hozzá, hogy én hosszú évekig még a feleségemnek sem mertem beszélni az akkori megbízatásomról.
Én közelről soha nem is láttam Pusztaiékat, de tudom, hogy milyen formák voltak, Pusztai volt a zsömökebb. Hallottam, hogy vér volt a kukoricán, de én ilyesmit nem láttam. Meg­történhetett, hiszen egészen közelről lőttek egymásra. Talán a román milicista lőtt vissza Pusztaira. Én is láttam hétfőn reggel a két milicista holttestét a fák között, akkor még nem voltak letakarva. Amikor mi a mezőn őrt álltunk éjszakánként, a milicisták lefeküdtek a kertek lábához, és ott hallgatóztak, kihallgatták, hogy mi egymás között miket beszélünk Pusztaiékról és a lövésekről. Én a legtöbbet Tuzson Aladárral beszélgettem, mivel én őt váltottam le. Tudtuk, hogy kihallgatnak, persze, hogy olyasmiket nem beszéltünk. Nem mertünk. Én a két meglőtt milicistát sem ismertem személyesen...
Iochom  István