Valamikor az aratás munkaeszköze a kézi kasza volt, Németalföldön már a XIV. században arattak vele. A kasza győzelme a sarló felett a tágabb Erdélyben mintegy három-négy évtized alatt ment végbe. 1880-ban még sarlóval arattak, sőt, később is, mert kevesebb volt a szemveszteség. Az Erdélyi Gazda 1871. április 3-i számában a következő rigmust közli: ,,Jobb a kasza, mint a sarló, / Tisztábban marad a tarló”. Pedig másban állt a kaszával aratás igazi előnye: kétszer olyan termelékennyé tette az aratómunkát.
A kaszás aratás akkor kezdett rohamosan teret hódítani a kisgazdák körében, amikor a cséplést nagyobbrészt már cséplőgéppel végeztették. A XX. században, főleg annak elején a hegyvidéken – így Csíkban, Torda-Aranyos megye hegyvidékein, Fogaras megyében, Máramarosban – kitartottak az ősi, sarlós aratás mellett. Ha egy pillantást vetünk az 1895-ös gépstatisztikára, érthetővé válik a jelenség. Akkor Csík megyében, a kis- és nagy gazdaságokban 5 gőzerős cséplőgép és 38 járgányos cséplő működött, míg a hasonló adottságú szomszédos megyékben ennél jóval több: Beszterce-Naszódban 184, Háromszéken 49. Az első két, McCormick-féle aratógépet amerikai gyárakból hozták az 1851-es londoni világkiállításra. Elterjedésük Erdélyben eléggé nehézkesen ment. 1871-ben 72-t jegyeztek be, 1895-ben 509-et, de abból 374 a száz holdnál nagyobb gazdaságok tulajdonában volt. A learatott gabonát a XIX. század közepén éppen olyan eszközökkel és módon csépelték, mint néhány száz évvel korában. 1857-ben cséplőgépnek még híre sem volt Háromszéken.
A kézzel cséplők szorgalmasan, tisztán dolgoztak, a szalmát, töveket, pelyvát külön rakták. A kisebb gazdák a cséplést télen úgy oldották meg, hogy azalatt más teendőiket is elvégezhették.
Szokásban volt az állatokkal való nyomatás is, főleg a nagyobb gazdaságokban. A cséplőmunkások csoportokba szerveződtek, s jól bevált módszer szerint dolgoztak. Nagyobb gazdaságokban, főleg a grófi birtokokon a búzát 11-ed, az alakort pedig 12-ed részért csépelték, de ebben a szerződésben benne volt a hordás, asztagrakás, szalma- és törekrakás, egyszóval minden. Ezeket a valóban középkori viszonyokat bomlasztotta fel a cséplőgép.
Amikor a gépi cséplés a paraszti gazdaságokban meghonosodott, a gazdák még maguk szolgáltatták a munkaerőt, rendszerint kalákában. Állandó, fizetett munkás csak a gépész volt és a két etető. A gépész a gép működését ellenőrizte, mint szakfelügyelő. Az etetés úgy ment, hogy a cséplőgép dobjába a megbontott kévéket az etetők helyezték el, a munka balesetmentességére is ügyelve.
A cséplőgép a falu életében rendkívüli átalakulásokat hozott: rengeteg ember, cséplőmunkás veszítette el a kenyerét. Ez a réteg vagy más foglalkozást keresett, vagy kivándorolt Amerikába. Más változásokat is eredményezett a kovács most gépész is lett. Ugyanakkor megjelent a géptulajdonos személyében a kisvállalkozó új típusa. Uzonban is – mint Erdélyben általában – ügyes, vállalkozó hajlamú, dolgos mesteremberek vették meg az első cséplőgépeket, mert tudták, hogy ebben jövő, jövedelem ígérkezett. Uzoni cséplőgép-tulajdonosok: Páljános Ferenc, id. Széplaki Károly, Rill Károly, Veress Dénes, Veress Vilmos, Szennyes István, Benkő László, Kovács Imre. Ők egymás között megegyeztek, felosztották a falut, egymás ügyfeleit nem harácsolták el. Veress Csaba elmondása alapján rögzítettem az alábbi visszaemlékezést: ,,A cséplés szérűkben vagy otthoni gazdaságokban zajlott. Szérűk voltak a temetővel szemben, az alsó- és felső határban. Jártak át Keresztvárról is sokan, de helybeliek is dolgoztak, főleg kalákában. Amikor a cséplést befejezték, a gazda pálinkával és friss házi kenyérrel fogadta a hazatérőket, ők pedig búzavirág- és búzakalász-koszorút készítettek a nap végére. A hajdani Ligetben 5–6 cséplőgép is csépelt egyszerre a kisebb gazdák számára. Sajnos, ezek a drága cséplőgépek mind a kollektív gazdaságba kerültek, ahol évekig verte őket az eső, ütötte a hó, mígnem ócskavasként eladódtak.”
Adatgyűjtő utam alkalmával valóságos kincsre akadtam: Dobainé Veress Hajnalka ny. tanárnő átadta édesapja, néhai Veress Dénes rövid önéletrajzát, valamint a saját cséplőgépéről készült képet.
Egy hajdani ezermester emlékezete
Az uzoni cséplőgép-tulajdonosok, kitűnő ezermesterek egyike id. Széplaki Károly. 1895-ben született Uzonban, mezőgazdasági géplakatos, újító székely ezermester, közéleti személyiség. Költő Mózesnél tanult mesterséget helyben, a gyakorlatot Budapesten, a Ganz-Mávag műhelyekben sajátította el. 1921-ben magángépállomást teremt (gőzkazán, cséplőgép, traktor) és üzemeltet. Gépkereskedést nyit, és megszervezi a települések ellátását gépekkel. Egész sor újítás fűződik nevéhez: párhuzamos éllel működő lókapa, tűzoltópumpa, rosták, serlegek. A két világháború között bekapcsolódott a kisebbségi sorsba jutott székelység különböző testületeinek megalakításába (egyházi, ipartestületi szervezetek). Több éven át vezette az uzoni dalárdát, az Erdélyi Magyar Párt titkára, a Magyar Népi Szövetség elnöke volt. Politikai tevékenységéért háborgatták, zaklatták, kuláklistára került.
A kollektivizáláskor elvették drága, szeretett gépeit (cséplőgép, traktor, herefejtő, tűzoltófecskendő), de ezek mellett még a saját, jól felszerelt műhelyét használták szerszámgépeivel és lakatosszerszámaival együtt, mindaddig, amíg fel nem épült az állami termelőszövetkezet műhelye.
A mezőgazdasági géplakatossági munkák mellett vaskapukat, kovácsoltvas kerítéseket készített, saját sírjának kovácsoltvas díszét már unokája segítségével. Csodálatosak voltak kézzel készített vaskályhái, egy 88 éves darabot a mai napig használ Béres Sárika néni. Az ilyen és hasonló emberek nemcsak Uzon büszkeségei, sok székelyföldi faluban éltek hasonló sorsú és típusú székely ezermesterek, közösségünk örök bástyái. Az adatokat néhai id. Széplaki Károly unokája, Varga László szolgáltatta.
Ambrus Anna ny. tanárnő, Uzon
