A város polgárai, ők maradnak. Megnyomorítva, a normális élethez való jogukban csúnyán megtépázva. A türelem, persze. Hogy majd a végeredmény, és addig ki kell bírni. Tűrte Miklós is, míg tűrhette, tűrték a Kálvin tériek is, míg munkást láttak a környékükön. S hiába, hogy a bronzba öntött reformátor csitítja őket, de mióta elfoglalta helyét Szentgyörgyfalva főterén, azóta a munkásoknak híre se, hamva se. A por, az még hagyján, bár augusztusra virradván megcsappant az esős napok száma, de ím, tegnapelőtt is milyen kiadós égi áldás hullott alá, legalább három napig lekötve a kavicsozottan hagyott útról az autók robogása következtében lebegésre hajlamos szemcséket. Melyek, ha szabadon szállhatnak, befurakodnak csukott ablakon, orrlyukon, megülnek házfalon, fákon és bokrokon, még a fehér kakas dolmánya is szürkévé lesz, kürtöli is világgá ebbéli bánatát virradattól napnyugtáig egyhuzamban. Ami meg a szomszédot idegesítené, ha kisebb dolga is nagyobb nem lenne annál, hogy némi kukorékolásokra figyeljen, de az ő gondja az autója, mellyel beállni udvarára nem teheti, merthogy az úttest alapozása mély, a szegélykő magas, a kapu előtt elkészítetlenül hagyott járda meg esővízgyűjtő medence.
A reformátor lehet az oka mindennek, mióta díszíti a róla elnevezett teret, Szentgyörgyfalva központjában megállt az élet.
És azt hiszik a Kálvin tériek, nekik a legnehezebb. Pedig dehogy. Jó kőhajításnyira a Híd utca. Na, az az igazi szervezetlenség non plus ultrája. Hónapok óta, jóval Kálvinnak Szentgyörgyfalvára érkezése előttől széttúrva minden, persze, ott is eleinte nagy hévvel dolgoztak a földberejtegető cégek munkásai, hogy épp melyiké, azt némely árulkodó jelekből (autóik rendszámán a betűkombinációk, munkaruháikon a feliratok) még csak-csak következtetni lehet, merthogy másképp információt nem szerezhet a halandó polgár. Holott érdekelnék olyan apróságok, hogy mikor mit csinálnak kapuja előtt és legfőképp kapuján belül. Merthogy a mindenféle vezetékeknek villanyoszlopokról való eltüntetése nemes elgondolás, valóban szebb lészen majd a végső látvány, legalábbis a házak esővízcsatornáinak szintje felett, de például a villanyosok után maradó járdacsúfító közlekedésakadályok kivitelükben és különösképp elhelyezésükben az esztétikum legalapvetőbb jegyeit sem mutatják, nem is beszélve a levegőből az épületek falaira átkerült vezetékek sokaságáról. Ugyanis a munkás mindig a legegyszerűbb megoldás híve: ki a hurka a földből a telekhatáron, kábel szemetszúróan fel a ház falán, onnan végig az eresz alján, esetleg stakatúr átfúrva, kígyózhat a padláson a drót hétszámra. Arról, hogy a gazdának mennyi fejtörést okoz, hogy telkén-házán rejtve, de lehetőleg nem mindent összetörve oldja meg a rásózott feladatot, majd egy másik alkalommal.
A Híd utcánál tartottunk tehát, és némely információk szükségességénél. Elképzelhető – de mondom, csak elképzelhető, mert egyáltalán nem bizonyos, manapság már semmi sem bizonyos –, némely kíváncsi természetű polgártársainkat olyasmik is érdekelnék, mint hogy utcájában/városában melyik munkafázis mennyit tart, netán még az is, az egész hercehurcának mikor lesz vége. A betű feltalálása óta ezt nem is lenne oly nehéz megoldani, de úgy lehet, nem az írástudatlanság a legfőbb akadály ebben (legalábbis nem a polgármesteré, hiszen megírta, hogy Rómát sem egy nap alatt építették fel), hanem hogy az illetékesek sem tudják. Így hát az egyszerű ember ismét csak a jelekből próbál következtetni. A Híd utcában például az utolsó szalmaszálat, mibe még kapaszkodni lehetett, egy mobilvécé jelentette. Míg az utcaszélen árválkodott, erősen hitték az emberek, egyszer majd csak visszatérnek a munkások folytatni, esetleg még be is fejezni a hónapokkal ezelőtt abbahagyott dolgukat.
Minap azonban a kék műanyag dobozt is elszállították...