Kövér esőcseppek siratják jó ideje világunkat. Vajon sikerült elérnie az agymosó nyugati divatkultúrának azt, amit az „átkos” rendszernek nem?
Lassú víz partot mos elven szépen elsodródtak a tévésorozatok, külföldi munka, modernház-építés, plazmatévé-vásárlás életcéljainak hullámain az olyan egyszerű és már lassan „csak” lelki kincseink, mint nemzet, őseink hagyatéka, zászló, becsület, áldozat... Üresen koppanó szavakká válnak, amelyekre majd gyermekeink, unokáink szíve meg sem rebben.
Belül rothad valami, amit a kívülről ráaggatott díszruha ideig-óráig takargat, mert koncertre tízezrek mennek ki az utcára kiugrálni a stresszt – nincs is azzal baj –, de a nagy ügyeinkért csak pár százan mozdulnak ki a jó kis fotelből, a tévé, számítógép elől. Miért? Mert már nem szívügy? Mert világpolgárokká leszünk, beleesve a nyájeurópaiság hálójába? Mert csupán – esetleg – gyerekmesévé fokoztuk le Csaba királyfi évszázadokon átívelő üzenetét? Mert elfogyott a spiritusz, ami még nagyapámban megvolt? A szikra, ami kigyúlt a szemében, amikor csak kimondta a szót, hogy magyar vagy székely? Akkor egyetlen szó hitvallás volt. Ma már hitvallásaink szavakká ürültek.
Vegyék csak le a székely zászlót. Ne engedjék Nyirőt eltemetni. Énekeltessék velünk a himnuszukat minden reggel az iskolában. Mondják magukénak Mátyást. Üljenek be nagyapáink házába. Nevezzék át falvainkat, utcáinkat. Mi csak üljünk. Álomban, kábulatban, európai birkapolgárként, ügyesen, nem gondolkodva a napi hat órán át villogó képernyő előtt vagy a kocsmában, vagy kavargassuk tovább a rántást. Úgy látszik, el kell érnünk a mélység legalját ahhoz, hogy levegő után vágyakozzunk.
GÁSPÁR ERIKA
