Világszerte felértékelődnek a lehetőleg vegy­szer­mentesen, nem ipari módszerekkel előállított élelmiszerek. A Románia közepén lévő Székelyföld ideális terepnek tűnik erre: bőséges természeti erőforrással rendelkezik, biodiverzitása párját ritkítja, a földeket organikus módon művelik meg évszázadok óta. A bukaresti hatalom a rendszerváltás előtt és után is odafigyelt arra, hogy túl sok ipari létesítmény, beruházás ne érkezzék a térségbe, így a levegő és a víz tiszta maradhatott, és anyagiak híján vegyszerekkel sem szennyezték túl a földeket. Nem csoda, hogy a világ talán legismertebb biogazdája, Károly walesi herceg is felfedezte magának a régiót (híres  a zalánpataki példa). Egyszer még a román közszolgálati televíziónak is azt nyilatkozta: „Románia legjobb exportterméke Erdély”.
Amikor elindultam kézművesmód­szerekkel készülő élelmiszereket keresni, gyermekkori ízekre, igazi, nem harsány reklámokban hangoztatott minőségre számítottam. Nem éppen azt találtam: finn virágföldben nevelt zöldség, dán félsertésből készült székely kolbász várt, és meglepetésemre még „pityókaországban”, vagyis a krum­pli termesztéséről híres Gyer­gyói-medencében is török burgonyát árulnak a boltokban. Magyarországon sem rózsás a helyzet, de itt, ha lehet, még nagyobb a baj: a vadkapitalizmus és a kiszolgáltatott emberekre rászabadult globalizáció befejezte azt, amit a Ceau­şes­cu vezette kommunizmus elkezdett, és majdnem teljesen felszámolta a kistermelőket.
Négy nap alatt több húsfeldolgozóval találkoztam, és mindannyian ugyanazt mondták: nincs, kitől nagyobb mennyiségben felvásárolni az állatokat. A legnagyobb Maros megyei mészárszék uniós követelményeknek megfelelő vágóhidat birtokol, de most igazából nincs rá szüksége, mert dán félsertéseket dolgoz fel, amelyek hűtőkamionokkal érkeznek az országba. Még így is olcsóbbak, mint amennyibe az itteni disznó került. Nemcsak Magyarországon zuhant a sertésállomány az elmúlt években a harmadára, hanem Romániá­ban is, így az ország a sertéshús-szükségletének hetven százalékát külföldről szerzi be, s a kevés megmaradt román disznóhizlalda is a csőd szélére került. Itt ugyanis még mindig 24 százalék az áruforgalmi adó, ráadásul az importélelmiszer esetében az áfacsalás pont annyira elterjedt népi sport lett. Az agrártárca államtitkára, Achim Irimescu nemrég egy rendezvényen arról beszélt, az elmúlt két évben legalább 71 ezer tonna sertéshús után nem fizették meg az adót Romániában, ráadásul a gyengülő vásárlóerő miatt csökkent a húsipari termékek fogyasztása, és a kereslet eltolódott az olcsóbb készítmények irányába. Itt is van már húsmaffia: márciusban a szervezett bűnözés és terroizmus elleni ügyosztály, a DIICOT emberei két bűnszövetkezet nyolcvan tagját fogták el, azzal gyanúsítva őket, hogy több száz tonna romlott húst és húskészítményt hoztak forgalomba, és eurómilliós nagyságrendben követtek el  adócsalást. A csoport tevékenységét „nemzetbiztonsági kockázatként” határozta meg a Román Hírszerző Szol­gálat, hiszen tizennyolc megyében terítették a tisztázatlan eredetű árut. Minden klasszikus csalási módszert bevetettek: áfabefizetés elmulasztása, fiktív számlázások fantomcégek segítségével, csak papíron utaztatott áru, lejárt szavatosságú termék átcímkézése, ellenőrök megvesztegetése stb. Az egyik tavalyi botrányban magyarországi cégek is érintettek voltak: a Bukarestben letartóztatott dúsgazdag ploieşti-i üzletember két, Érden működő cégen keresztül bonyolított le fiktív kereskedelmi ügyleteket. Az ügyben tizenhat gyanúsítottat tartóztattak le, köztük a bukaresti főügyészség egyik vezető ügyészét és egy baloldali honatyát is – utóbbiakat a banda tagjai stílusosan hústermékekkel vesztegették meg.
Ami jó hír a magyarországi termelőknek (egyre több sertést tudnak eladni keleti szomszédjuknak), az tragédia a romániai gazdáknak. Hogy pontosan mekkora a magyar–román forgalom mértéke, nem tudni, de Sákán Antal, a Magyar Sertéstermelők Szövetsé­gének elnöke nemrég úgy nyilatkozott: „Szá­molat­lanul viszik ki az állatokat.” Ro­mániában ugyanis uniós támogatás jár a sertéstermelőknek, ezért a fifikásabb gazdák eredeti megoldást találtak ki: élő állatot vásárolnak Magyar­országon, ezt pár hónapig nevelik, felvéve a sertéstartásért járó havi hét-nyolc ezer forintnak megfelelő lejt. Románia egyébként a kreatív megoldások hazája: tavaly a világsajtó figyelmét is felkeltette nyolc Ialomiţa megyei gazda, akik fiktív szarvasmarhák után vettek fel összesen 145 millió forintnyi uniós támogatást. A történetet a bulvárújságok továbbgondolták, azt állítva, hogy a gazdáknak csak a legnépszerűbb közösségi oldal FarmVille nevű játékában léteztek a tehenei. Ez valószínűleg nem igaz, de az tény: 1860 állat hiánya három esztendeig nem tűnt fel a hatóságoknak.
Visszatérve a székelyföldi tapasztalatokhoz: amikor az egyik székelyudvarhelyi, jó nevű hentesüzlet tulajdonosától megkérdeztem, mitől székely a helyi kolbász, ha Ma­gyarországon nevelt sertésből készült, széttárja a karját. Egyszerűen nincs annyi helyben felvásárolható állat, amennyire szükség volna, mondja, ezért kénytelen külföldi hússal dolgozni.
– A késztermék viszont itt készül, így a kolbászt is itt töltik, helyi fűszerekkel ízesítik, itteni fával füstölik, ezért nem érzem becsapásnak – fűzi hozzá, és abban reménykedik, eljön újra az idő, amikor megint lesz minden falusi portán néhány malac, amelyet eladnak majd a feldolgozónak.
A meghökkentő történeteknek még nincs végük: miközben Székelyföldön van a világ egyik legnagyobb tartalékokkal rendelkező sóbányája (négyszáz évig fedezni tudná a glóbusz szükségletét!), étkezési célból parajdi sót Romániában nem lehet vásárolni. Az állami tulajdonban lévő országos sótársaság bukaresti vezetői ugyanis úgy döntöttek, hogy a nagyobb haszonnal kecsegtető étkezési sót az ország más bányáiban csomagolhatják, Paraj­don kizárólag ipari és útsó árusítható. Így ha a székelyföldi termelők helyi, vagyis parajdi sót akarnak tenni a termékeikbe, kénytelenek azt Magyar­országról importálni. Más területen sem jobb a helyzet: amikor pár hete az Uh.ro portál munkatársai riportsorozat céljából pa­nelkertészkedni kezdtek, a bolti szakemberek finn virágföldet ajánlottak nekik.
Huszonöt esztendővel a rendszerváltás után itt az ideje, hogy változzon valami – mondja Boros Csaba, aki a legnagyobb székelyföldi élelmiszerlánc tulajdonosa, de emellett alapítója az Élő Szövet Alapít­vány­nak. A civil szervezet célja, hogy együtt­működésre serkentse az embereket egész­séges közösségi létforma kialakításával. Újra fel kell fedeznünk a régi paraszti társadalom értékrendjét, vallja, ahol helyi termelők áruját adták el helyi kereskedők a helyi embereknek. Erre a célra találtak ki új márkanevet és termékcsaládot, amely kiemelt polcokat kap a vállalkozás nagyáruházaiban. Boros Csaba azt mondja, a helyi közbirtokosságok számláin egyre több pénz van a területalapú uniós támogatásoknak köszönhetően, de egyelőre hiányzik a bátorság – és talán a szakmai tudás is –, hogy ezt helyi termékeket feldolgozó, modern vállalkozásokba fektessék. Idő kérdése, és lépniük kell, mert a pénz (sokszor eurómilliók) nem állhat a végtelenségig a számlán, de nem is költhető el bármire.
Az új márka mellett van egy másik kezdeményezés is a helyi termelők támogatására. A Székely Termék védjegyet Hargita Megye Tanácsa vezette be, hogy a Székelyföld gazdag és élő mezőgazdasági hagyományainak  továbbélését és a minőségi, egészséges székely élelmiszerek piacra juttatását elősegítse.
Az Élő Szövet Alapítvány körül már sok jó minőségben dolgozó kistermelő csoportosul. A négygyermekes református lelkész, Fülöp Szabolcs egy kis faluban, Székely­dályán szolgál, és főállása mellett bivalyokat tart. A tejből felesége készít elképesztően finom sajtot. Amikor megkérdezem tőle, vihetnénk-e a budapesti piacokra a termékükből, nagyon emberi választ ad: ő szeret a vásárló szemébe nézni, ezért nem ad el közvetítőknek az árujából.
– Csak annyit készítünk, amennyi itt, a környéken elfogy – magyarázza –, minden vevőmet személyesen ismerem.
Ha a Madarasi-Hargita felé autózunk, Ivó falu felett balra kanyarodva európai színvonalú csodát láthatunk. Az ivói vadaspark 320 hektárján szarvasok, őzek, muflonok és vaddisznók élnek természetes környezetben, és szakértő idegenvezetéssel meg is nézhetjük őket. Az állatokat nem etetik táplálékkiegészítőkkel, nem kapnak hormonkezelést, kizárólag természetes, a park területén megtalálható táplálékot fogyasztanak. A vadhúst modern húsfeldolgozóban dolgozzák fel: vaddisznóból és szarvasból készült kolbászkáik, a Romá­niában nagyon népszerű miccs igazi gasztronómiai csemege. A környékbeli vadásztársaságoktól felvásárolják a vadhúst, mely szigorú állatorvosi ellenőrzés után kerülhet be a feldolgozóba. Nyolcféle betegségre szűrnek, és szomorú tapasztalat, hogy a medvék fele trichinával fertőzött, így emberi fogyasztásra alkalmatlan. A medvehús különben igazi csemege: egyik legjobban fogyó termékük a medveszalámi. Tőkehúst is árulnak, amelyet felfedeztek maguknak a brassói és bukaresti csúcséttermek séfjei: a bélszínre például komoly várólista alakult ki. A sok millió euróba kerülő beruházás egyébként egy székelyudvarhelyi nyomdaipari nagyvállalkozó, Albert András tulajdona.
Zetelakán a bátor közbirtokosság a jellemző: az erdőkről-mezőkről begyűjtik a vadon termő gombát, amelyet vagy lefagyasztanak, vagy szárítva fűszergombaként árulnak. Az áfonyából dzsem, koncentrátum, szörp készül, de gyűjtenek kökényt, hecsedlit és más vadon termő gyümölcsöket is, Farkaslakán pedig létrehoztak egy gyümölcsfeldolgozót, ahova bárki beviheti termését feldolgozásra.
A gyergyói Agrocaritas oktatási célú sajtműhelyt hozott létre, hogy a gazdákat megtanítsák a hegyi sajtkészítés fortélyaira. Az elkötelezett fiatal gazdák akár külföldi tanulmányútra is mehetnek – a tekerőpataki Bernád Ottó másfél évet tanult Svájcban, ahol a székelyföldihez hasonló klimatikus viszonyok között élnek az állatok. Ahogy kitanulta a sajtkészítés titkait, hazatért a Gyergyószent­miklóstól alig négy kilométerre lévő falujába. A 2002-ben alapított családi vállalkozás jelenleg napi 2500 liter tejet dolgoz fel a modern kisüzemben – ez Svájcban még csak családi szintnek felel meg, de itt komoly vállalkozásnak számít.
Amikor megérkezünk a cég lyukas sajtra emlékeztető kerítésű udvarába, rövidesen leesik az állunk: érlelt sajtjaik egy másik világ üzenetét hordozzák magukban. Svájci minőség kiváló gyergyói tejből – aludttejük veri a Magyar­országon megvásárolható tejfölöket, fél évig érlelt sajtjuk zamatától pedig még a magyar gasztronómia nagyágyúi is csettintettek, amikor kóstolót hoztam nekik a tekerőpataki üzemből. Most már csak azt kell kitalálni, hogyan jut el Budapestre, de erre is körvonalazódik a megoldás: a Hold utcai piacon rövidesen megnyílik az első székely élelmiszereket árusító bolt, amelyet a tervek szerint követ egy budai üzlet is. A vállalkozás rendelkezik az úgynevezett ovális pecséttel, amely az uniós országokban való árusításhoz szükséges – a legtöbb kistermelőnél ennek megszerzése túlzott költséget és igen bonyolult feltételeket jelentene, ezért nem foglalkoznak vele, így aztán nem is reménykedhetnek az anyaországi forgalmazásban.
Hipermarketek polcai között szocializálódott vásárlók el sem tudják képzelni azokat az ízeket és zamatokat, amellyel ezek a termékek rendelkeznek. Egyhamar nem is fogják megízlelni, hacsak nem utaznak a Székelyföldre – tudják, ovális pecsét nélkül nem juthatnak el a kényes uniós polgár asztalára.

Lukács Csaba
(Magyar Nemzet)