(Jó pár héttel ezelőtt, kedves egykori tanárommal levelezvén, szóba került a sorsa, a költészete, jelentősége. És ez volt a Tanár úr levelének végkonklúziója is Róla. Meg a Tompa-versek önarcképjellege.)
Modern magyar költőként indult (németül tudott, németből fordított), és modern magyar költő maradt. Csak sorsa, választott sorsa a peremre, a peremvidékre sodorta, és végig egy kisváros adatott meg neki élete helyszínéül. Vidéken élő, vidékre sodródott, de nem vidéki költő volt ő. Amikor a székely tájról, a székely emberről, a helytállásról, magányosságról, a megmaradásról írt, akkor is csak önmagáról írt, „ezek a versei önarcképek” csupán, és nem olyanszerű szócsövek, amilyeneknek tulajdonították őket a korabeli és későbbi kritikusai.
  Lapozgatom, olvasgatom a megfakult, kék vászonborítású, halála előtt egy évvel megjelent Versek című összegyűjtött költeményeit, és csak ámulok és bámulok, hogy milyen költemények szorultak a kötet két borítója közé. És nem a középiskolás éveim nagy megmaradás-verseire, helytállás-, emberség-darabjaira, az úgynevezett áthallásosakra gondolok, mint a Lófürösztés, Magányos fenyő, Erdélyi télben, Este egy székely festőnél, Diogenész lámpájával (a Lófürösztés egyébként ebből a válogatásból ki is maradt), amelyeket, mint a változások után a templomos és iskolás típusú verseket, annyit és olyan patetikus hevülettel, szinte kötelező módon mondták, szavalták, zengték ünnepségről ünnepségre. Holott ezekre is gondolhatnék, mert ezek sem rosszak, és semmiképp e kategóriába sorolhatóak. Hanem a nem épp ennyire közösségi témákat érintő, sokkalta finomabb hangzásúnak tűnő opusokra (csak pár darab közülük: Rejtett kincs tudója, Egy új Faust szerenádja, Alkonyat falun, A játékcsináló, Tavaszodás, Zenit, Vers egy téli sétáról, A sötétben jár az óra, Alkonyati eltűnődés, Ének három pogácsáról stb.), amelyek másik (több másik) oldaláról mutatják meg Tompát, az embert és költőt, és ezáltal csak gazdagítják ezt a csak egyoldalúan, mintegy billogként rásütött költőképet. Hogyaszongya: „a bizakodó dac”, „a sorssal való szembefordulás”, „a fájdalomban és a szenvedésben találta meg a…”, „költészete a tömegekben, a népben erjedő fájdalmakat dalolta ki” stb. Nem folytatom, mert értelmetlennek találom. Sok hasonlót lehet olvasni a róla szóló munkákban a megközelíthetetlen sziklavárában élő, magányos fenyőként soha meg nem törő, az időkkel ott is bátran, dacosan szembenéző, akkor is (mindig) helytálló, szinte szoborrá merevített költőről, akinek nehéz léptű, súlyos görgetésű költészete a kősziklák dübörgéséhez hasonlatos.
 Arról viszont kevesebbet, vagy alig, hogy fontos, ha úgy tetszik: európai rangú költő, egy kisváros nagy formátumú lírikusa (hangsúlyozom: lírikusa), aki a súlyos terhek alatt játékos is, könnyed is tud lenni, s akiről le kell hámoznunk mindazt a sallangot, ami az évtizedek alatt rárakódott, ha szeretni, élvezni szeretnők ezt a különleges, különlegesen jó, nem édeskés, hanem inkább karcosabb, súlyosabb léptű, de nagy költészetet. Érdemes is volna ezt a nyelvet, ezt a szóhasználatot (el egészen az általa használt különleges, ismeretlen szavakig), ezt a Tompa megénekelte embertípust, a peremvidéken élőét, s a mindenféle hozzá tartozó sajátosságokat külön tanulmányban is elemezni, ha divatos volna ez most errefelé egyáltalán. Talán ez is – ahogy mondani szokás újabban – megérne egy misét.