Gábor Áron másnap is szótlanul járt-kelt a műhelyben, az udvaron, nem lelte helyét sehol. Már korán reggel megjárta magát a tüzériskolában, a gyutacsgyárban, a lőporkészítő műhelyben, de sehol sem tudott fertály óránál tovább maradni. Délfelé Pais Anti nyitotta rá az ajtót, lelkendezve és sebesen kapkodva a levegőt a nagy sietségtől.
– Mester uram, Túróczi uram azt üzeni, nagy úri vendégek jöttek.
– Kik, te? – kérdezte Áron fel sem nézve papirosaiból.
– Gál Sándor fővezér és Németh László kormánybiztos.
Áron felvillanyozva állott fel, s ment a vendégek fogadtatására. Németh Lászlót ismerte, több ízben tanácskoztak az iparműhelyekről. Nagyon várta már az alkalmat, hogy találkozzék Gál Sándorral, akit Bem a háromszéki sereg fővezérévé nevezett ki és soron kívül ezredesi rangra emelt. Nemcsak Bem bízott Gál Sándorban, tisztelte őt minden közkatonája, mert minden szava, minden tette a haza s a szabadság szenvedélyes szeretetéről tanúskodott. Elfogódottan lépett az udvarra. A vendégeket ott találta a nyitott elejű szín előtt, az olvasztókatlan mellett. Németh László nyájas, szívélyes ember, polgári ruhában Gál Sándorral beszélgetett, aki huszárezredesi egyenruhát viselt. Mögöttük illő távolságban Barabás József hadnagy állt, akit Gál Sándor nemrég választott maga mellé hadsegédnek. Túróczi valahol már ledobta a bőrkötényét, fekete ujjast vett magára, úgy magyarázta a rézöntés fortélyát a vendégeknek. Áront leghamarább Németh László vette észre.
– Ezredes úr, íme a székely ágyúhős!
Gál Sándor megfordult, tekintete találkozott a Gábor Áronéval.
– Üdvözlöm önt, Háromszék büszkeségét – mondta, s nyújtotta a kezét. Áron szívét melegség járta át. Íme, becsülik őt, szolgálatait elismerik, jó szóval, testvéri kézfogással megtisztelik. Horváth Albert sohasem fogott kezet vele, Gál Sándor pedig Háromszék büszkeségének nevezi. Elfogódottság volt hangjában, mikor a feléje nyújtott kezet elfogadva szólt:
– Rég óhajtottam kezet szorítani a csaták bajnokával.
Gál Sándor jobbjára mutatott.
– Úgy nézzen e kézre, hogy nemrég Bem apó szorítá meg.
Németh László is köszöntötte Áront, meleg kézfogással.
– Gál Dani üdvözletét küldi önöknek Besztercéről, hová a kormány rendelé.
– Köszönjük, kormánybiztos úr – felelt Áron mindannyiuk nevében.
– A tüzériskola látogatására jövénk, de óhajtjuk látni az ágyúgyárat is – mondta Gál Sándor. – Túróczi uram körbehordozott immár a lakatosműhelyben, kerekesműhelyben.
– Nézzük meg akkor a golyóöntő-műhelyt.
Mind bevonultak az ágyúfúró- és golyóöntő-műhelybe.
– Hetenként hány ágyút képesek előállítani? – kérdezte Gál Sándor.
– Négyet-ötöt öntöttünk eddig – adta meg a választ Túróczi.
– A jövő héttől kezdve mindennap egy ágyút gyártunk – jelentette ki bizakodva Gábor Áron.
– Derék dolog lesz. Minő nehézségek akadályozzák a munkát?
– Nincs fúrógépünk, ezredes úr – vette fel a szót Áron. – Emiatt az ágyúkat lyukasra kell öntenünk, az pedig sohasem sikerül tökéletesre…
– Ön túlságosan szerény – szakította félbe a magyarázatot Gál Sándor. – Az osztrák és muszka hadifoglyok vallomása szerint az ellenség azt hiszi, hogy nekünk francia ágyúink és francia tüzéreink vannak.
Gábor Áron elmosolyodott.
– Francia tüzérek? Hidvégnél? Köpecnél?
– Fúrógép beszerzését nem ígérhetem, dolgozzanak továbbra is meglevő eszközeikkel... Túróczi uram büszke lehet a műhelyére. Sokfelé megfordultam külországban is, mondhatom, Essenben a Krupp műhelye sem nagyobb ennél.
– Hogy állanak matéria dolgában? – kapcsolódott a beszélgetésbe Németh László, akit a mindennapi gondok foglalkoztatták.
– Most nem panaszkodhatunk, nem szenvedünk hiányt – válaszolta Túróczi.
Gál Sándor Barabás hadsegédhez fordult. A Hadi Lapot kérte el tőle.
– Mily öröm, mily megelégedés tölté el lelkemet, midőn olvastam a lapból e szívderítő számadatokat: Marosszék 93 harang, két nagy üst, egy mázsa réz, 914 forint készpénz; Udvarhelyszék 55 mázsa ágyúfém, abból 14 harang; Aranyosszék 25 harang, 4 mázsa réz, ólom; Háromszék 125 harang!
– Nem adományok kellenének – szólt Áron bosszúsan –, hanem ipar, meglevő bányáink kiaknázása, újak feltárása… Végtére is minden harangot és rézüstöt nem önthetünk ágyúvá…
– Mindent egyszerre nem lehet, majd az is eljön a háború után.
– A háború után? Hiszen most volna rá a legnagyobb szükség... Hej, ha egyszer én Kossuth úr elejibe járulhatnék!
Gál Sándor meg Németh László összenéztek e szavak hallatára; Áronnak úgy tetszett, mintha elmosolyodtak volna. Hát még Gál Sándor sem érti meg az ő szándékát, még ő is eszelősnek tartja, mint az osztrák tisztek! Módfelett fájt neki ez a bujkáló mosoly, de folytatta a megkezdett gondolatot:
– Ha én egyszer elmondhatnám a Székelyföld felpártolásának módját úgy, ahogy azt elmémben kifundáltam.
– Mit mondana, miről beszélne, ha fogadná önt? – kérdezte az ezredes biztató mosollyal, melyről Áron nem tudta, hogy rokonszenvet vagy elnézést jelent-e.
– Miről beszélnék? Elmondanám neki a székelység állását. Elmondanám, hogy vegye fontolóra, milyen szűk itt nálunk a termőföld, hogy csak az ipari mesterségre van szorítva a nép, hogy meg kellene nagyítani a gyárakat, iparműhelyeket. Megkérném, segítsen a kormány minket, hogy fogjuk iparra a népet Háromszéken, akkor nem kell idegenbe vándorolnunk egy falás kenyérért, lesz munka, lesz kenyér, lesz matéria, lesz ágyú, amennyi kell.
– Az ipar kiszélesítése nekünk is legkedvesebb gondolatunk – mondta Gál Sándor.
Áron úgy látta, a mosoly a biztatás s az együttérzés jele volt. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megossza Gál Sándorral kétségeit, nyomasztó, marcangoló gondjait, melyek már napok óta kínozták. Lesz, ami lesz, gondolta magában, megkérdezi, miként vélekedik a fővezér. Úgy érezte, olyan emberre talált, aki rokon vele érzésben és látásban.
– Ezredes úr, engedelmével egy kérdésem volna.
– Hallgatom.
– Nem mint alárendeltje szólok, hanem mint ember az emberhez, mint háromszéki székely a csíki testvérhez… Mielőtt az urak megérkeztek volna, sorvasztó aggodalmak uralkodtak el rajtam, köd lepte bé lelkemet, s a ködből csak egy kérdés világlott ki: van-e reménység számunkra?
Gál Sándor megilletődve nézett Áronra. Nem gondolta, hogy az egyszerű mesterember messzibb lát a műhely ajtajánál. Meglepte a nyílt kérdés, a nemzet sorsának mély átérzése tiszteletet keltett benne.
– Úgy látom, éppen jókor érkezénk… Barátom, mindnyájunknak voltak és vannak kétségeink. Talán Bemnek is. De a reménység mindig legyen nagyobb a kétségeknél.
– A cári sereg…
– Tudom. Ez a legnagyobb próbatételünk, de ne feledje, Bem nemcsak hadvezér, hanem lángeszű politikus is. Ő azt reményli, hogy a cár birodalmában is forradalom tör ki. Kijevben néhány tiszt a cári seregből megtagadta az engedelmességet, mondván, hogy a magyar nép szabadságáért fogott fegyvert, s ők nem vesznek részt oly becstelen hadjáratban, mely az önkényuralmat szándékszik visszaállítani... Paskievics a cár parancsára kivégeztette őket, de helyükbe mások lépnek... Kossuth egyezkedést kezdett az erdélyi románok vezetőivel... Dragos János képviselőt már fel is kérte a közvetítésre, ahogy korábban Bălcescuval megegyeztek... Bem eltökélt szándéka Ojtozon át Moldvába hatolni, s a vajda segítségével elvágni Lüders és Paskievics útját... Bem kedvelt gondolata forradalmat idézni elő a román fejedelemségekben…
– És ön, ezredes úr, ön bízik? – kérdezte Áron fojtott hangon.
– Én? Rendületlenül. Egész életemet erre tettem fel.
– Köszönöm, ezredes úr, erre vártam napok óta… egy szemernyi biztatásra, egy szikra erősségre... hogy tovább tudjak dolgozni.
– Ne feledje, hogy Kossuth is bízik – szólalt meg Németh László –, az ő nagy hitéből másoknak is jut.
– Mindnyájan tudjuk – folytatta Gál Sándor –, hogy Gábor Áron nélkül Háromszék, Háromszék nélkül Bem, Bem nélkül az egész hősi vállalkozás még a téli harcok alatt elbukott volna.
Áron nem szólt egy szót sem, lehajtott fejjel állt a fővezér előtt, Gál Sándor pedig másra terelte a szót.
– Tudni óhajtom, miként megy az oktatás a tüzériskolában.
– Az oktatás megfelelő, ezredes úr. Március 31-én harminckét tüzérrel nyitottuk meg az iskolát, ma kétszázan vannak. Hanem hiba van az organizálásban, rég készülök már szóvá tenni. A tőlünk kikerülő tüzéreket szétosztják a zászlóaljak között, gyalog- vagy lovasparancsnokok vezénylete alá kerülnek, így a tüzérségnek nincs egységes parancsnoksága...
– De van! – szakította félbe Gál Sándor.
– Van? Nem tudok róla.
– Mától fogva van. Hallgassák meg a kormányzói leiratot. Barabás hadnagy, kérem az okmányt.
A hadsegéd iratot vett elő a mappából, és átnyújtotta Gál Sándornak.
– A Székely Tábor fővezérének, Gál Sándor ezredes úrnak – kezdte az olvasást a fővezér. – Kelt Debrecenben 1849. május havában. „A haza üdvére tett áldozatkész szolgálataik méltányolásaképpen Gábor Áron tüzérfőhadnagy székely ágyúöntőnek a honvédőrnagyi, Túróczi Mózes rézöntőmesternek a honvédszázadosi rangot adományozom; Gábor Áron őrnagyot az önálló székely tüzérség főparancsnokává nevezem ki. Utasítom Gál Sándor fővezért, hogy Gábor Áron őrnagyot lássa el a szükséges iratokkal és haladéktalanul indítsa útnak Debrecenbe, személyes kihallgatásra… Kossuth Lajos kormányzó.”
Gál Sándor összehajtotta a levelet, odalépett Gábor Áronhoz és kezét nyújtotta:
– Őrnagy úr, vezesse a székely ágyúkat győzelemre!
Aztán Túróczival fogott kezet:
– Százados úr, mindennap egy új ágyút Gábor Áronnak!
(folytatjuk)
