Vidékünk egyik legismertebb gombája a nagy őzlábgomba (Macrolepiota procera), amely tavasztól őszig erdőben, erdőszélen magaslik hosszú tönkjével valamennyi gombafaj fölé. A „dobverő” állapotból kiterülő kalapja akár a 30 cm-t is elérheti.
Finom, kissé dióízű húsa igen kedvelt kisütve, de mivel vattaszerű állaga magába szívja, a sütéshez csak kevés olaj ajánlott. Kalapja barnán pikkelyes, és vastag, üreges tönkjén elmozdítható a gallér. Általában a tönkjét rostossága miatt eldobják, de inkább szárítsuk meg, tároljuk vászonzacskóban, majd télen, elmorzsolva levesbe használhatjuk ízesítőnek.
Közeli nagy termetű rokonai szintén ehetők. Leginkább a gyakori piruló őzlábgombával (M. rhacodes, 1. kép) találkozunk, termetre kisebb a nagy őzlábgombánál, jellegzetessége, hogy elvágva vörösödik. Ügyeljünk azonban ennek a gombának a kerti, parkokban előforduló változatára (M. rh. var. hortensis), amelynek fogyasztása már okozott rosszullétet.
Aránytalanul hosszú, vékony tönkön kisebb átmérőjű és kevéssé vagy egyáltalán nem pikkelyezett, de egyébként az előbbiekhez hasonló a karcsú őzlábgomba (M. mastoidea) és a kalap peremén lelógó burokmaradványról felismerhető csipkés őzlábgomba (M. excoriata, 2. kép), valamit a kissé távolabbi rokon fehér tarlógomba (Leucoagaricus leucothites, 3. kép), amely kertekben, mezőn gyűjthető. Mindhárom gyakori, szintén fogyasztásra szedhető.
A felsoroltaknak a tönkje a kalapból kifordítható, lemezeik gyűrűbe (kolláriumba) fogottan veszik körül a tönköt.
Óvakodnunk kell azonban a kis termetű, bár az előbbiekhez hasonló külsejű gombáktól, mivel ezek nem fogyaszthatók kellemetlen ízük miatt, vagy éppen mérgezőek. Ezek termetre fele nagyságúak az ehetőkhöz képest (vagy még kisebbek), és kalapjuk sem haladja meg az öt-hat cm átmérőt. Ha mégis bizonytalanok vagyunk a talált fajt illetően, forduljunk szakértőhöz.
